Ütős kis beszélgetések 10. - Jakab Máté

A Gramofon.hu internetes zenei folyóirat sorozatában Budai Krisztián ütőhangszeres előadóművész, zenepedagógus beszélget kollégáival – ezúttal Jakab Mátéval. Az interjúban szóba kerül Kolumbia, egy egykori rabszolgafalu, Kuba, New York, a Rumbatap és Róma afro-kubai folklórélete is. 

Fotó: Rue Kandakji

G:  Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

Középiskolás koromban apám sokat hallgatta az Osibisa nevű zenekart, ami egy ma is létező afro-pop banda. Azelőtt nem nagyon hallottam etnozenét, és nagyon izgalmasnak találtam az ütőhangszerek által létrehozott poliritmiát. Nagyjából két éves útkeresés következett, ami alatt hozzám került többféle hangszer. Ezek indiai és közel-keleti dobok voltak. Autodidakta módon tanultam, hagyományos zenékből. A baráti társaságomban volt pár srác, akik komolyan készültek zenei pályára. Ők sokat segítettek, hogy kontextusba kerüljön ez az egész. Ekkoriban láttam először Horváth Kornélt játszani latin ütőhangszereken, és el is dőlt minden. Nem sokkal ezután apámtól kaptam egy bongót, majd vettem egy pár kongát. Tudtam, hogy nagy kihívás megtanulni játszani, és nem csak technikailag. Autentikus tanároktól szerettem volna tanulni, a tradicionális zene érdekelt. Hamar utolért a szerencse. Pécsre kerültem egyetemistaként, és a Pécsi Ibero-Amerikai Héten egy korai Tumba y Quema koncerten megismertem Dely Dávidot, aki szintén akkoriban költözött Magyarországra. Elkezdtem tőle órákat venni Budapesten. Ha akkor nem találkoztam volna vele, egyáltalán nem biztos, hogy most zenélnék, vagy megtanultam volna spanyolul. Akkoriban kevés olyan ütős volt itthon, aki annyit tudott a karibi folklórról, mint ő. Engem akkor már főleg a kubai zene érdekelt.

G: Mit tanultál akkor Pécsett?

JM: Festőművésznek és tanárnak tanultam, előtte pedig tervezőgrafikusnak.

G: A a Dely családdal való kapcsolatodra még később visszatérünk. Térjünk rá a további mestereidre. Kik segítettek neked a zenei tanulási folyamatban?

JM: Dávidtól éveken át tanultam, és mindig mesélt az apjáról, Istvánról. A festészet mesterem, Lengyel András is sokszor emlegette. Eljött egy pont, amikor elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem jutok el a Karib-Térségbe tanulni. Írtam egy őszinte levelet Istvánnak, hogy nagyon szeretnék tanulni tőle. Megható választ kaptam tőle, bíztatott, hogy menjek, amint tudok. Egy év múlva minden hangszeremet eladtam ami addigra összegyűlt, és 2005-ben az akkori barátnőmmel – aki szintén ütőhangszereken játszott – kimentünk hozzá néhány hónapra. Így István lett a második mesterem, és azt gondolom, hogy tőle akkor nagyon alapos képzést kaptam. Ő dimenziókkal szigorúbb, mint Dávid volt...

Fotó: Marietta Kartali

G: Mennyire voltak a kint töltött napjaid intenzívek? Egy nap mennyit foglalkoztatok az ütőzéssel?

JM: Nagyjából minden nap voltak dobórák. Délelőtt egyéni felkészülés az előző nap tanultakból, délutántól számonkérés, és új anyagok megtanulása Istvánék házának tetején három megtermett keselyű társaságában, akik mindig megjelentek, és várták, hogy mikor döglünk már bele ebbe a zajba. Nem is álltak távol a valóságtól – István általában egy kolompon ütötte, hogy mennyi és merre. Nem volt kegyelem. Esténként én adtam órákat Istvánnak grafikai ismeretekből (kolomp nélkül), valamint Leonornak, a feleségének egyéb szoftverek használatából. Utána ha még maradt lendület, akkor rohantunk be a városba, hátha sikerül hallani helyi zenészeket. A Hotel Bellavistában laktunk, ami egy elképesztő motel. A tengerparthoz közel kisebb-nagyobb házikók és épületrészek vannak egymás hegyére-hátára építve, és az egészet hatalmas gumifák lombjai borítják be. Vannak egyéjszakás szobák a bejárathoz közelebb, meg egy csomó kis lyuk és lakás rövidebb-hosszabb távra kiadva, ahol viszont főleg művészek élnek. Volt szomszédunk brazil család, vándor bábszínházasok, szobrász, festő, táncos, francia zenész, német író és még sorolhatnám. Ott lakott a személyzet is, valamint a környék összes nyomorult állata, Enrique, a tulajdonos ugyanis minden lényt befogadott. A szomszéd szoba félig fel volt töltve vízzel, ott egy krokodil lakott egy teknőssel. De volt háromlábú kutya, farkatlan macska, szárnyatlan keselyű, galamb csőr nélkül, és még sokan mások. És lehetett gyakorolni, nem zavart senkit – sőt. Még egy ideiglenes bandát is alapítottunk, amivel később voltak fellépéseink. A harmadik héten Palenque de San Basilióban találtuk magunkat. Ez egy pár ezer fős falu, amit 1607-ben egy Benkos Bioho nevű szökött rabszolga alapított társaival a dzsungelben. A környékbeli városokból és falvakból oda szöktek el a rabszolgák, a spanyolok pedig nem tudták visszafoglalni majd' kétszáz évig – utána pedig az ország kivívta függetlenségét. Marquez is ír róla. Ez a falu volt az első gyarmati uralom alól felszabadult földdarab az egész kontinensen. A lakosai vegyes etnikumú fekete-afrikaiak. Elég zárt közösség, saját nyelvvel és zenei kultúrával, ma már a világörökség része.

G: És hogy fogadják ott a kintről jövőket?

JM: Akkor nem látták szívesen a látogatókat, de lehet, hogy ez változott egy évtized alatt. Viszont nekünk nyomós érvünk volt odamenni, ugyanis Dely Istvánt anno befogadták, élt velük, tanította az ottaniakat az általa ismert népzenékre, és természetesen tanult tőlük. Az általa kifejlesztett zenei notációs rendszer részben azért jött létre, hogy írástudatlanoknak, vagy kisgyerekeknek segítsen rögzíteni ritmusokat. A faluból rengeteg kiváló ütős került ki, akiket István mentorált. Továbbá anno alapított egy dobfesztivált, ami akkor volt húsz éves – emiatt voltunk ott. Istvánt ott nagyon tisztelik. Viszont amikor mi odaérkeztünk, egy szál fehér ember sem volt rajtunk kívül. Tömeg az annál inkább, mert a fesztivál híres, és az ország minden tájáról jönnek zenészek és táncosok. Nem sokkal azután, hogy a helyiek megtudták, hogy kinek vagyunk a tanítványai, a falu főutcáján 4-5 ember közeledett egy kovácsoltvas franciaágyat cipelve, hogy aztán beemeljék az ablakon Rafael Cassiani házába, aki a Sexteto Palenquero idős énekese. Nála laktunk. A fesztivál után minden visszazökkent a régi kerékvágásba, naponta dobórák keselyűkkel – és ez így is maradt, csak néhány alkalommal mozdultunk ki.

G: Kiket tekintesz még mestereidnek?

Shangót semmiképp nem hagynám ki a mesterek sorából. Amikor tehettem, vettem tőle órákat, főleg abban a pár évben, amíg itt élt. Apjának köszönhetően nagyon szerteágazó folklórtudása van, ezt virtuóz technikával, és nagy kreativitással ötvözi. Nagyon sokat lehet tanulni a játékából, különlegesen gazdag – az utóbbi időben pedig egyre letisztultabb. Az utóbbi pár év szintén izgalmas volt tanulmányi szempontból. Két éve jártam New Yorkban. Az egyik célja az volt az utazásnak, hogy az ottani latin zenei életről benyomást szerezzek. A várost már rég nem dominálja a latino zene úgy, ahogy az ötvenes évektől évtizedeken át, de érezhető, hogy ez nagyon fontos hagyomány, és kiváló zenészekbe lehet botlani. Az első este a Zinc Bárban meghallgattam Francisco Mora-Catlett bandáját, az Afrohornt. Ő többek között a Sun Ra Arkestra dobosa volt, és ez a zenekara is részben ezt a felfogást követi. Az egyik zenésze Roman Díaz (aki Kubában többek között a Yoruba Andabó tagja volt). A koncert után megismerkedtem velük, valamint egy latin zenei kurátorral, akinek például Roman és Pedrito Martinez köszönheti new york-i karrierjét. Rajtuk keresztül ismertem meg Mauricio Herrerát, akitől vettem órákat is. Ő egy kiváló kubai ütőhangszeres és dobos. Minden nap ért valami, vagy a vasárnapi rumba a Central Parkban, vagy big band latin jazz Victor Rendón vezényletével, meg sok egyéb. A már említett kurátor évtizedekig élt Kubában, és a Los Van Van zenekar jelenlegi vezetőjének volt a felesége. Minden fontos zenészt ismert az országban, és különösen jó barátja volt Pedro Izquierdo "Pello el Afrokán", aki a 60-as évek Kubájának egyik legmeghatározóbb zenésze. Ő alkotta meg a Mozambiquét, de azt kevesen tudják, hogy ez nem csak egy ritmus (ami mellesleg több, mint egy tucat ütős szólamból áll), hanem egy sok szempontból tabudöntögető zenei-, tánc- és divatirányzat volt. Pello visszavonulása után a három legnagyobb havannai kabarénak lett a zenei igazgatója, így nagy szerepe volt más zenekarok karrierjének elindításában. Abakuáként (ez az egyik legfontosabb afro-kubai kultúrkör és titkos közösség) pedig kiemelt ügyként kezelte, hogy a rumba és a folklórvilág zenekarai kiemelkedjenek a szegényebb rétegek soraiból. Sokat tett azért, hogy a Los Muñequitos de Matanzas zenekar ismertté váljon. Ők a legfontosabb rumbazenekar Kubában – sokszorosan reformálták meg ezt az elképesztően izgalmas zenei stílust. A vívmányaik mindenkire hatottak – például ők voltak az első zenekar, amiben nem egy szólista  énekelte a témákat, hanem egy duó – Saldiguera és Virulilla. De lehetne sorolni... Pello el Afrokan unokája, Omar velem egyidős, és Mexikóban él. A Zinc Barban töltött éjszaka végén az említett kurátor hölgy megígérte, hogy megszervezi, hogy tanulhassak tőle. Pár hét múlva Pellito várt a havannai reptéren. A másik szerencse egy Pedrito Martinez koncerten ért, amikor szóba elegyedtem egy fickóval, aki elképesztő módon táncolt rumbát tap és body-percussion elemekkel ötvözve. Ő Max Pollak, egy osztrák származású new yorki. Hamar kiderült, hogy ő a Los Muñequitos egyetlen nem kubai tagja, és hozzám hasonlóan neki is ez a zenekar jelentette az egyik legnagyobb zenei inspirációt. Táncos-dobos-ütősként elhatározta, hogy adaptálja a rumba ritmusait a tap dance-re, amit előtte nem csinált még senki ilyen alapossággal. Ez a Rumbatap. Érdemes utánanézni. Amikor mondtam neki, hogy pár hét múlva megyek Kubába, és minden vágyam, hogy a Los Muñequitos-tól tanuljak, rögtön megadta a címüket Matanzasban azzal, hogy kopogjak be, és mondjam, hogy Max küldött. Hát aznap én voltam a legboldogabb ember NYC-ben. Havannában a második naptól kezdve minden délután órákat vettem Pellito-tól, napközben pedig a túlélés ment. Kuba kemény hely, ha nem nyaralni megy az ember. Élveztem, de az irgalmatlan nyomort sikerült testközelben megtapasztalni. Amikor nincs víz, áram, papír, alapvető élelmiszerek, de még boltok sem igazán, és a legalapvetőbb tárgyi szükségletekért naponta átlagosan 3-5 órákat kell sorban állni, meg még ennyit gyalogolni, az azért megcsiszol. Viszont az, hogy az ember akár az utcáról beeshet egy santería vagy iyesa szertartásra, vagy a sarki klubban hallhatja a legkiválóbb jazzereket, mindent kárpótol. Aztán néhány hét múlva elmentem Matanzasba, és felkerestem a Los Muñequitos zenekart. Matanzas világbéke, a zenekar-család pedig imádnivaló. Nagyon szerettem velük lenni. A második óra után berántottak játszani egy házikoncertjükön – nem emlékszem, mikor izgultam utoljára annyira. Szerencsére pont kintlétem alatt volt a havannai majd a matanzasi karnevál. Végig a Muñequitossal voltam a felkészülésük során, majd a karneválon is, becsempésztek ahová csak tudtak. Voltak még mások is, akikkel tanultam rövidebb ideig. Az útról összevágtam egy órányi felvett anyagot is. Meg egy rövidebbet NYC-ről.

Összefoglalva mindezt, a Dely családon kívül Pellitót és a Los Muñequitost tekintem mestereimnek, viszont tavaly megismertem valakit, aki nagyon sokat jelent: Roberto "Mamey" Evangelistit. Ő egy római, aki megkerülhetetlen figura a kubai zenében. Mindenkivel játszott, mindenkit ismert azok közül, akik "írták a nagy könyvet". 19 évesen egy saját készítésű quintóval ment ki Kubába... Turnézott Tata Güinessel Alfredo Rodriguez zenekarában, játszott Patatótól kezdve Pancho Quintón át a Los Papinesig, családtagként tekintettek rá a Clave y Guaguancótól a Yoruba Andabóig. Hosszú a lista. Őrült nagytudású ütős, énekes, és nagy szíve van. Mellesleg a világ legjobb hangszerkészítőinek egyike. Szóval benne van a top ötben. (Muszáj megjegyeznem – nem konga. Tumbadora, timba, jícamo, salidor, llamador, tres golpes vagy golpe, tres dos, seis por ocho, quinto, macho, hembra – és még lehetne sorolni, hogy mik a neveik a "kongának", zenei kontextustól és régiótól függően – Máté megjegyzése.). Pár éve olvastam Mamey-ről egy pár soros cikket, és megjegyeztem, hogy van egy ilyen figura Rómában, akiről szinte semmit nem lehet tudni – online legalábbis. De aztán egyszercsak találkoztam a nevével egy fórumon. Elkezdtem kicsit kutatni utána, és kiderült, hogy ő nem akárki. Éppen azon gondolkodtam, hogy elmenjek-e Rómába Mulatu Astatke koncertjére. Írtam Robertónak, hogy találkozhatnánk-e. Másnap reggel kaptam meg a válaszát, nagyon örült, én meg még félálomban megvettem a repjegyet. A legjobb döntéseim egyike volt.

Robertónak van egy afro-kubai folklórral foglalkozó iskolája Rómában, a Timba Music, ami kisebb megszakítással húsz éve működik. Nem kis nevek oktattak ott, például Horacio „El Negro” Hernandez, vagy El Goyo. Mielőtt New Yorkba ment karriert építeni, El Negro két évig Mamey iskolájában tanított. Robertóval rövid idő alatt kialakult egy barátság. Tavaly háromszor voltam nála rövidebb-hosszabb ideig tanulni, zenélni a zenekarával, hajnalokig beszélgetni folklórról, archív felvételeket bámulni sok bor és rum mellett. Többször elvitt a műhelyébe is, ami különösen megtisztelő. Olyan hangszerektől roskadozik még a fürdőszobája is, amik láttán egy egyszeri latin ütős napokig forgolódik álmatlanul. A tanítványai pedig elhivatott fiatalok, akik közül sokan szintén évtizedek óta járnak Kubába, piszok jó dobosok, énekesek, táncosok. Volt, hogy berántottak játszani Humberto "La Pelicula" rumba koncertjén. Ő szintén nagy mester Kubából, régóta Olaszországban él és tanít. Nagy bulik mennek ott, úgy éltetik az afro-kubai folklórt, hogy azt látva egy matanzasi is megnyalja a tíz ujját. Tehát ez egy jövőbeli program nekem, igyekszem sűrűn visszamenni. Roberto viszont még sosem járt nálunk, de elfogadta a meghívásomat. Remélhetőleg még idén ellátogat ide, és tudok szervezni egy rumba workshopot. Nagyjából itt zárom is a mesterek sorát, eddig ezek voltak a fordulópontok. Szerintem hagyományos zenét mesterektől és közösségektől érdemes megtanulni.

G: Gondolkozol azon, hogy visszamenj Kubába?

JM:  Így hogy megismertem Robertót, aki elérhetőbb közelségben van, mostanában nem éget a vágy, bár ha lenne rá pénzem, gondolkodás nélkül mennék akámikor. Főleg télen... Amiért biztosan visszamennék – illetve fogok is, hogy tanulhassak még konkrét zenészcsaládoktól. Nagyon szeretnék megint bandázni a Los Muñequitossal. Elképesztő zenészcsalád – amikor velük tanultam, egy ideig náluk laktam. Négy generációnyi zenész és táncos él együtt, és valami hihetetlen jó fejek. Szóval hiányoznak az ottani ismerőseim. Tanulnék többek között a Los Chinitostól is, akik a rumbában egy saját stílust hoztak létre, a guarapachangeót. Hozzájuk már nem volt időm elmenni. Bőven lenne mit csinálni, és sok kapcsolat alakult ki, amiket ki kellene használni, amíg lehet. A nagy mesterek jó része már nem él, egy korszak lezárult. Ezért is örülök nagyon, hogy olyan embereket ismerek meg, mint anno István, vagy most Roberto – ő egy kapocs hozzájuk, a családba tartozott. Azóta sokszor fedeztem fel kubai folklórzenékben utalásokat rá, énekelnek róla, meg régi kedvenc kubai jazz albumaimról derült ki, hogy azokon ő ütőzik.

G: Máté, te látod már, hogy ez hogy fog összeállni? Mi a terved? Mert már rengeteg embertől tanultál, és azt gondolom, hogy Magyarországon ma nagyon hiteles tudásod van kubai zenéből. Mi lesz ezzel a tudással?

JM: Nagyon nehéz kérdés. Nincs őrült színpadéhségem. Nagyon hiányzik a közösségi folklórzenélés. Latin zenei élet itthon alig van, pedig nagyon sok műfajt lehetne reprezentálni. Sok eldöntendő kérdés van a magánéletemben is, és az, hogy zeneileg kielégítő közegben legyek, meghatározó. Itthon néha azt érzem, hogy lehetnék, de gyakrabban azt, hogy nem. Tehát most adott, hogy pár havonta elmegyek Rómába kikapcsolódni, tanulni, játszani, itthon pedig játszom abban a pár formációban, ahol nagyjából úgy érzem, hogy hasznosítható a tudásom. De sok hiányérzetem van. A tudásom részben specifikus, részben pedig jól adaptálható más zenei területeken. És nyitott is vagyok. De a hazai zenei élet szereplőit nem ismerem jól, és nem járok eleget koncertekre. Ez részben azért van, mert hét évig Pécsen éltem, és utána nem tettem sokat azért, hogy Pesten megint beilleszkedjek és megismerkedjek. Viszont rengeteg időt töltöttem egyedül a próbatermemben tanulással, hogy feldolgozzam amiket tanítottak nekem. Túl rövidek a napok. Szeretnék például tető alá hozni egy latin jazz combót Cal Tjader szellemiségében. De ha jövőre ilyenkor is úgy fogom érezni, hogy nem ez a kielégítő zenei közeg számomra, akkor meg fogom próbálni más országban újrakezdeni, akármennyire is kötnek ide a személyes szálak.

G: Mi a helyzet a Tabalá kottával?

JM: Anno azért, hogy István tanított, többek között azt vállaltam cserébe, hogy korszerű formában újratervezem a könyvét, amit negyven, utazással és kutatómunkával töltött év alatt írt a Karib-térség folklórjáról. Egy saját fejlesztésű kottarendszer és hanganyag pedig bárki számára elsajátíthatóvá teszi ezt. Ez akkor meg is történt, meg egy részét le is fordítottam magyarra. Viszont próbálkozásaim ellenére nem sikerült kiadatni – és ebből a feladatból akkor nem is tudtam többet magamra vállalni. Mostani formájában viszont a könyv (e-book) már nem korszerű – tíz év alatt hatalmasat változott az informatikai világ. A könyv hiánypótló, és nagyon örülnék, ha ez a stagnáló helyzet változna. De nagyon sok zsákutcába benéztünk ezzel sajnos. Egy nemzetközi kiadónak kellene ezt magára vállalni, és az anyagot korszerűsíteni is kellene.

G: Van-e, és ha van, mi a kedvenc ritmusod, vagy stílusod?

JM: Nagyon sok dolog érdekel, de leginkább a rumba különböző előzményei, stílusai és adaptációi foglalkoztatnak. Dely Dávidot már a tanulmányaim legelején erről faggattam. Ez egy zenei aranybánya. Iszonyúan érdekes a története, a hangszerelése, a szerepek, az improvizáció keretei, ahogy mindezek változtak az évtizedek során, a tánc, a dalok szövegei... Élő hagyomány, egy önálló zenei nyelv. Az, meg hogy hogyan popularizálódott, találta meg a helyét a latin zenei univerzumban mindenfelé, legalább annyira érdekes. Remek példa az ütős-trombitás Jerry Gonzales, az egyik legnagyobb élő veteránja a rumbajazznek (és a flamenco-jazznek). A legnagyobb conguerók mindegyike rumba mester volt, és általában santero, abakuá, vagy más hagyomány követője. Állandóan fedezek fel elképesztő figurákat – nemrég például Rolando Siglert, aki a Conjunto Rumbavana kongása volt az 50-es évektől. Hihetetlen innovatív módon játszott. Nagyon sokféle zenét szeretek, egyáltalán nem csak a folklór, vagy a latino világ érdekel. Tavaly például hónapokig Nik Bärtsch's Ronin albumokat hallgattam, vagy Marc Ribot-t. Elképesztően sok jó zene van, én pedig folyamatosan gyűjtöm, szóval csönd az ritkán van...

G: Hol zenélsz jelenleg, mik a főbb állomások?

JM: Az elmúlt két év elég hektikus volt. Tavalyelőtt a sok utazás miatt minden bandából kiestem, ahol voltam. Idén játszom a Cosa Polskával, aminek két évvel ezelőttig a tagja voltam. A korábbi, eklektikus mellett van egy latin zenei repertoárunk, amin sokat kéne még csiszolni, de azt gondolom, hogy hiteles az energia, ami a zenekart jellemzi. Jó játszani 50-es, 70-es évekbeli latino zenét, és sikeres bulik vannak. Szoktam játszani a Pálinka Republikkal, amit félig magyar fiatalok alapítottak. Nagyon változatosan hangszerelt saját számokból áll a repertoár, a fiúk hozzáállása a próbákhoz meg a fellépésekhez pedig profi. Nagyon örülnék, ha utolérné őket siker. A Barrio Latinoval is játszottam idén, és szeretnék is még – a timba teljesen más világ, nagyon nehéz, de élvezetes. Tavaly nagyon megtisztelő élmény volt, hogy játszhattam Adam Rudolph GO: Organic Orchestrájával ami egy utazó projekt, és a budapesti koncertre a hazai jazz zenei kiválóságaiból válogatták össze a csapatot. Adam egy nehézsúlyú zeneszerző, ütőhangszeres és teoretikus New Yorkból, aki Herbie Hancocktól Yusef Lateef-ig sokakkal játszott. A koncerthez meg kellett érteni és tanulni egy teljesen új improvizációs, vezénylési és ritmikai rendszert, ami nekem hónapokig tartott, és nagyon nagy kihívást jelentett a próbák során, illetve az improvizált koncerten is. Cserébe pedig hatalmas élmény volt. Utána pedig Halmos Andris kezdeményezte, hogy játsszunk trióban Grencsó Istvánnal, aki régóta fontos zenei példaképem. Ezzel a hármassal már volt két koncert, és szeretném, ha tudnánk dolgozni rajta, mert nagyon izgalmas utakat látok benne. Van még pár további saját projekt, amire nagyon kevés időm jut. És néha Róma... Korábbi állomásokból egy pár, időrendben: a Tumba y Quemában voltam vendégzenész, ez nagyon sokat jelentett. Dávidnak sokféle egyéb zenei projektje volt, többen részt vettem. Ilyen volt például a Locombians, amit nagyjából egy descarga zenekarnak tudnék leírni, tökéletesen szervezetlen volt, de nagy bulit tudott csapni. Kolumbiai utam után bekerültem az akkor alakult The Latin Quarterbe, aminek a jelenlegi felállása a Barrio Latino. Ez sokat jelentett akkor, igényes vegyes latin zenét játszott. Amíg Pécsen éltem, rendszeresen szerveztem Dáviddal dobköröket, az elsőt Istvánnak, aki akkor jött először haza. A Tabalá Dobkör, amit Takács Marci szervezett Pesten szintén István könyve és útmutatásai alapján, szintén fontos állomás volt. Miután visszajöttem Pécsről ebben is aktívan részt vettem, mind tanárként, mind tanulóként – nem is választja el sok a kettőt. Jópár éve volt egy Syd című koncertszínház, ami Láng Annamari, és Vinnai András ötlete nyomán készült. Egy fiktív afro-pop énekesnőről szólt, és Szesztay Dávid volt a zeneszerző. Ezt nagyon szerettem. Király Martinával játszottam még akusztikus formában pár éve, nagyon inspiráló élmény volt. Amikor a Dely család hazajött, mindig nagy örömmel játszottam velük is – Leonor énekhangját bármeddig tudnám hallgatni. A közelmúltból két formációt emelnék még ki, akik megtiszteltek a bizalmukkal. Az egyik a Mr. Priváti, ami Kárpáti Dódinak, a Quimby trombitásának a projektje. Ez nagyon izgalmas együttműködés volt először duóban, majd Czitrom Ádámmal gitárjátékával kiegészülve. Pont egy Mr. Priváti koncerten láttak a Korai öröm tagjai, és meg is hívtak a 25 éves jubileumi koncertjükre ütőzni. Még párszor játszottam velük, öröm volt. Itt másokat most nem is sorolnék fel hirtelen.

G: Milyen egy átlagos szetted? Van-e olyan, hogy átlagos szett?

JM: Szerencsére ez egy könnyű kérdés. Én nem vagyok multiinstrumentalista ütős.

G: Akkor te nem vagy az a fajta, aki maga köré épít 8 kongából, meg 3 timbalesből, meg 5 bongóból egy ütős dzsungelt?

JM: A fő hangszereim kongák. Kubából hoztam egy tres dost és egy tumbadorát, amiket Perger Guszti segített restaurálni, ezeken játszom leginkább. Ezek a 60-as, 70-es évekből származnak. Számomra nagjyából ez a tökéletes hangzás. Néha kiegészülnek egy 60-as évekbeli Gon Bops tres dossal és requintóval amiket New Yorkból hoztam, vagy egy másik gyönyörű kubaival, amit a barátaimtól kaptam születésnapomra tavaly (!). Van még egy szett, amiket anno Kolumbiából hoztam, Dely Istváné voltak. A fiai többek között ezeken tanultak. Tömörfa hangszerek, nem szokványos hangzással. Szeretek 3-4-5 kongán játszani, de az igazi kihívás az 1 és a 2. Aki ennyiből megold bármit, az igazi spíler. Használok még Gon Bops Orestes Vilato timbalest, néha egy vintage Rogerst is – JCR kolompokkal, amiket New Yorkból szereztem, még pont időben, mert Cali Rivera legendás műhelye tavaly bezárt. Vannak Pete Engelhart kolompjaim és effekthangszereim, GB Mixto cajónom, Meinl bongóm, kubai chekerém, meg még sok-sok effekt meg izé, amiknek ugye lenni kell, mert ha pont nincsenek, akkor nagyon tudnak hiányozni... A cintányérjaim Bosphorusok és egy Istanbul.

G: El is érkeztünk a zárókérdéshez. Aki olvassa ezeket a cikkeket, az pontosan tudja mi következik. Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választani?

JM: Azt gondoltam, nem lesz már nehezebb kérdésed… Számomra a saját hang keresése fontos. Nekem azok a hőseim, akiknek a játékára azonnal ráismerek, legyen ez hangzás, hangszerelés, technika, ez sok összetevős lehet. Sok olyan ütős van akiknek a személyiségéhez az áll közelebb, ha minden zenei környezetbe bele tud simulni, és a játéka nélkül hiányérzet keletkezne a hallgatóban. De ez alkati kérdés, mindenki találja ki maga, és persze vannak alkotói periódusok is. Viszont törekedni kell arra, hogy egy ütős megbízható támpont legyen a zenésztársaknak – ez jó time, határozottság, figyelem, szűkszavúság, alázat, és egy jó nagy adag pozitív energia. Szexi groove-ot játszani – az nehéz. Kubai dobokkal kapcsolatban azt tanácsolom mindenkinek, hogy tegye félre a menő rudimenteket, és tanulja meg úgy megütni a hangszert, ahogy egy egyszeri cubano. Ők a soundjukra igen büszkék, nem véletlenül. Szerintem ez jópár év kemény meló legalább, aztán lehet kézrendezni... Ja, meg kell egy jó gerinc.

Készítette: Budai Krisztián, e-mail: krx.krx@gmail.com, honlap:http://krxternational.blogspot.com