Ütős kis beszélgetések 4. – Gábor Andor

A Gramofon.hu internetes folyóiratban 2015-ben kezdtük el közölni Budai Krisztián ütőhangszeres művész-tanár interjúsorozatát, amelyet kollégáival készít. Ezúttal Gábor Andor ütőhangszeres előadóművésszel beszélgetett a basszusgitárról, Terry Bozzio-ról, DJ szettekről, dob hangzásokról, kolumbiai ritmusokról, A nyálon lőtt lányról, és még sok minden másról.

A sorozat előző beszélgetései elolvashatók itt:

Mogyoró Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-1-mogyoro-kornel-a-meinl-magyarorszagi-endorsere

Dés András: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-2-des-andras

Horváth Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-3-horvath-kornel  

Gábor Andor

Gramofon: Andor, mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

Gábor Andor: Viszonylag későn, egyszersmind korán találkoztam velük. Édesapám annak idején a Silverstar nevű kevéssé ismert beatzenekarban basszusgitározott, amit az első bátyám születésekor befejezett, de egy gitár azért maradt, és otthon ott állt a sarokban. A próbálkozás, hogy megtanítsa őket gitározni, mindkét bátyámnál megvolt, nálam már elfogyott. Viszont a gitár változatlanul ott álldogált. Kezembe vettem és elkezdtem; nem gitározni, hanem dobolni rajta. Tisztán látszott, hogy nem a szokott módon használom. Így kezdődött el minden. 11 éves koromban nagyon nagy inspiráció volt, hogy az általános iskolában a rajztanárom, egy elképesztően menő és bohém forma, illetve otthon édesapám bevezetett a „komolyabb” zenék világába. Apukám Beatles rajongó volt, mindazonáltal voltak otthon Stones lemezek is. Innentől kezdve az ő és a rajztanár útmutatásával nyílt ki a Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Deep Purple vonal, ahol már elég komoly dobolás van. Nekem pont a Led Zeppelin volt ilyen szempontból nagyon meghatározó. Ezek aztán szépen átvezettek a fúziósabb, latin-rock, jazz-rock zenék világába. A másik nagyon fontos mérföldkő a doboláshoz való viszonyomban az volt, amikor 13 éves koromban megismerkedtem Borlai Gergővel.

Gramofon: Hűha, ez nem semmi. Akkor már régóta ismeritek egymást!

G. A.: Gergő akkor volt 11, én 13. Talán a mai világban meglepő, de a mai napig barátok vagyunk, a távolság ellenére sokat beszélünk, vagy ha másképp nem megy, csetelünk. Gondold el, milyen úgy felnőni gyerekként, hogy egy ilyen inspirációforrás mellett vagy. 11 évesen Gergő már úgy dobolt, hogy mindenki letette a parókáját. Gyakorlatilag láttam Gergő teljes evolúcióját. Sok dolgot megmutatott, amiket ő Nesztor Ivántól tanult, sokat beszéltünk róla. Utána ő is járt Szanyi Janóhoz, én is. Részemről ez sem mondható klasszikus tanulásnak. Mert Janónál inkább az volt, hogy videókat néztünk (ez még a VHS korszak volt), és ezeket elemeztük. Egészen elképesztő tárháza volt ezekből az anyagokból. Az összes újdonság megvolt neki, Terry Bozzio-tól kezdve Dave Weckl-ön át. Egyfolytában járt ki külföldre, és hozta be ezeket az oktató filmeket. Ez így igen izgalmas volt. És természetesen Gergőt látni, aki viszonylag hamar a felnőtt ligában játszott. Amikor ott voltam náluk, akkor ott nagyon, a mi otthoni világunktól eltérő  dolgok voltak. Például ott hallottam először Frank Zappa-t, aki egy elég útmutató zenész lett az életemben. Akkor találkoztam Gergőn keresztül rengeteg meghatározó zenésszel, zenével, mint Billy Cobham, Weather Report, Return to Forever, Chick Corea, stb. Kvázi azokkal a fúziós jazz-rock alapvetésekkel még a mai napig mérföldkőnek számítanak. A későbbiekben azt fedeztem fel, hogy a doboláshoz dallamosabban szeretnék közelíteni. Sokat gondolkodtam olyan groove-okban, olyan ritmusokban, amik melodikusabbak. Ezért volt nagyon nagy élmény nekem Terry Bozzio. Meghatározóak voltak az osztinátó alapú kíséretei. Nem véletlen, hogy ő ma már egy teljesen új dimenzióban van, hihetetlen mennyiségű dobbal, hangolt tomokkal, a nem létező effekttányérszettel. Gyakorlatilag egy melódia dobfelszerelést használ. Egyáltalán nem lábdob-pergőként tekint a dobfelszerelésre, nála a pergő is csak egy hangszín a többi közül. Azt hiszem ez volt az egyik dolog, ami elindított az ütőhangszerezés felé. A másik dolog pedig, hogy az idősebbik bátyám révén belesodródtam az akkor kialakuló modern elektronikus tánczenei szcénába. Nagyon sok DJ ismerőse volt, és nagyon sok ilyen jellegű zenét hallgatott. Mai füllel a house zene alapjait néhány kivétellel kb. az italodisco kategóriába lehetne sorolni, de akkor ezek forradalmian új hangzások voltak, egy, a korábbiakhoz képest, ősibb, repetitív megközelítései a tánczenének.  Jutasi Tamás, családi jó barátunk,  akkortájt volt kint , talán Ibizán, ahol már  ment a DJ szettekre való rá-ütőhangszerezés, szaxofonozás, és éneklés, tehát mai szóval live-act. 1996-ot írtunk. Egyszer azt kérdezte tőlem: „Figyelj, te tudsz kongázni, vagy csak dobolni?”. Mondtam, hogy még sosem kongáztam, de  megpróbálhatom. Ha jól emlékszem az első hangszert Pettik Ádámtól, a Besh o droM ütőhangszeresétől kértem kölcsön, és azzal mentem el játszani (az elején a hangszerkölcsönzésben nagyon sokat segített még Perger Guszty is). '96 decemberében volt az első ilyen fellépésem, és úgy esett, hogy nagyon tetszett az embereknek. Nekem is nagyon tetszett,  egyrészt a hangulat, ami ezeket a korai partykat kísérte, másrészt a szokatlan zenei környezet, mely egyszerre korlátolt a monoton tempójával és  egyszerre inspirált a beletölthető ritmusokkal, történésekkel, hangulatokkal. Persze elektronikus zenét sokat hallgattam is. Ebben is nyitottan álltam hozzá a zenehallgatáshoz, így a kísérleti ambient elektronikában ugyanúgy volt kedvenc, mint a lounge, triphop műfajokban, vagy az acidhouse-ban, az epic trance-ben. Akkor ez ebben a formában beindult, és sok-sok hosszú év telt el, amíg csak ilyen jellegű live act-ekben játszottam. A nagybetűs zenekaros lét később csatolódott be az életembe. (Természetesen a gimnáziumi „alapítsunkzenekarténleszekadobos” dolog megvolt akkor és ott, amikor kellett.) Ezért szoktam azt mondani, ha valamilyen módon aposztrofálni kell a zenei pályámat, hogy én vagyok az az ember, aki a kijáraton jött be. Nagyon jó időszak volt ez, egyáltalán nem sajnálom, hogy így kezdtem a „nagybetűs” zenei pályafutásom, sok mindent megtanultam, de azért elkezdett hiányozni a humán tényező. Talán éppen ezért borzasztóan  nagy öröm,  ha zenésztársakkal zenélhetek együtt. Nekem ez mindig nagyon felemelő, mert nagyon sokat tudok tanulni tőlük mindig. Mert, bár legtöbbször más utat jártunk be, de egyenrangú társként vagyunk fent a színpadon.

Gramofon: Tehát nálad a perkázás, a DJ-s vonallal indult be igazándiból?

G. A.: Igen. Ahogy mondtam, korábban is volt egy ilyenfajta affinitásom. Nagyon szerettem az ilyenfajta dobosokat, dobolásokat, és széles volt a spektrum. Teljes minden evéssel fogyasztottam a zenét. A metál-tól Joe Zawinul-n keresztül mindent meghallgattam. Nagyon szerettem, csak hogy néhány példát említsek Jack DeJohnette Will Calhoun-nal készített albumát, (Music For The Fifth World), ahol nagyon sűrű, dzsungel-szerű, ősi dobolások vannak. Stephen Perkins, a Porno for Pyros dobosa is ez a kategória volt. A dobolás ezen megközelítése mindig nagyon tetszett, és a DJ-s live act-es dolog pedig megadta a kezdő lökést. Ami eljuttatott oda, hogy az ütőhangszerek mögött találtam magam.

Gramofon: És volt valaha zenei példaképed, akit úgy érzetél, hogy érdemes lenne követni?

G. A.: Csak egyet nehéz lenne kiemelni, annyian voltak és vannak! Tengernyi példaképem van mind a mai napig, akikkel érdekel, hogy mi van, éppen hol tartanak, mit csinálnak. Nagyon tudok örülni, ha sikerül velük találkozni. Szerintem egy zenész nem csak abból áll, hogy kiáll a színpadra, és zenél. Hanem abból is, hogy ő egyébként milyen ember. Milyen a viszonyulása a zenéhez, a hangszerekhez, vagy magához az élethez. Ilyen például Steve Gadd, Charlie Watts, John Bonham, Chad Wackerman, Steve Jordan, Raul Rekow vagy Giovanni Hidalgo. Nem dobos zenészek közül  például Frank Zappa-t, Allan Holdsworth-ot, Nik Baertsch-ot, Eric Serra-t tudnám mondani, akik annyira karakteresen saját egyéniséggel rendelkeznek, hogy ez mindig lenyűgöz. Csodálatos az a fajta kontinuitás, amivel véghez tudták vinni a zenei pályafutásukat. Scofield lepenget egy hangot, bármilyen zenei textúrában, és tudod, hogy Scofield gitározik. De ugyanez igaz Zappa-ra, meg igaz John Bonham-re is. Ha meghallgatsz egy klasszikus Bonham groove-ot, és csak azt hallod, akkor is tudod, hogy ő az. Nagyon örülök annak is, hogy kis hazánkban is olyan zenészek vannak, akiktől folyamatosan lehet tanulni, akár egy beszélgetés, vagy egy koncert okán. Néhány név tényleg nagy vonalakban és a teljesség legkisebb igénye nélkül: Dés András, Premecz Matyi, Kolta Gergő, Solti János, Födő Sanyi, Kiss Tibi, Csókás Zsolti, Fábián Juli, MC Zeek és sokan mások. Voltam Hidalgo kurzuson 2010-ben. Ő nem úgy tartotta a workshopot, hogy nagyon a technikáról, inkább a hozzáállásról beszélt. Arról, hogy miket gyakorol, hogy gyakorol naponta. Egy komplex rálátást mutatott be a saját életéről, a hozzáállásáról a zenéhez, hangszerhez, gyakorláshoz. Amikor ott vagy, hogy Hidalgo elkezdi fejtegetni, hogy a tumbao nevű ritmust elkezdi játszani egy kézzel, és utána a másik kézzel kánon-szerűen, egy nyolcaddal eltolva játssza, és végiggyakorolja 1-8 nyolcad eltolással), vagy amikor az egyik kezével játszik hetet, a másikkal ötöt, aztán amikor ez megvan, akkor elkezd szólózni az ötben vagy a hétben, szóval az ott akkor egy nagyon nagy dolog, nagyon nagy élmény! Elmondani sem könnyű megérteni talán lehet, de hogy amikor ott állsz, hogy ő ezeket a dolgokat gyakorolja, na akkor ez a „jedi szakkör”. Mindemellett elképesztően kedves ember volt, nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Elmondta, hogy neki a zenészség úgy néz ki, mint egy munkahely. Mondta, hogy ő úgy gyakorol, mintha neki a zenélés lenne a munkahelye. Fölkel, megreggelizik, gyakorol, tart egy ebédszünetet, aztán gyakorol. Solti János mesélte, hogy ő is így csinálta fiatalkorában. Ez egyfajta kötelességtudat. Természetesen nem mindenkinek megy ez így. Neked is gondolom van más munkád, ezért te sem egész nap tudsz gyakorolni.

Gramofon: Ez így igaz.

G. A.: Mindig egy nehezített kör ez, hogy az ember  megtalálja azokat az űröket, réseket, amikor gyakorolni tud. Merthogy ez fontos. Még ha nem is azt, amiket mondjuk Hidalgo gyakorol, de fontos a kapcsolat a hangszerrel, főleg az ütőhangszereknél. Itt ahogy mondják „skin on skin” kapcsolat van, vagyis bőr a bőrön. Korábban beszéltem azokról a hőseimről, akiknek a munkásságuk nagyon karakteres. De van egy másik oldal is, ennek fontossága pár éve kristályosodott ki bennem. Mindig azt kérdezték, hogy számomra ki a jó ütőhangszeres? Én erre azt tudtam mondani erre, hogy számomra nem az a jó ütőhangszeres, akinek a jelenléte tűnik föl, hanem akinek a hiánya. Tehát van egy zene, amiben benne van az ütőhangszeres, úgy érzed, teljes egész. De ha kivonod belőle, akkor azt érzed, valami nem jó, nem stimmel, hiányzik. Vannak azért itt is nevek rendesen: Luis Conte, Mino Cinelu, Paulinho da Costa, Ralph McDonald, Minino Garay...

Gramofon: Ez érdekes, mondta már nekem valaki az interjúk során. Ugyanerre jutott, mint te. Ha jól emlékszem Horváth Kornél fogalmazta meg ugyanígy. És ez egy nagyon igaz gondolat.

G. A.: Akkor valóban nem lehet butaság. Amikor elkezdtem ütőhangszerezni, akkor az ízlésemen kívül más nem volt. A fő vezérelvem az volt, mind a mai napig az, hogy valamit hozzáadjak a dalhoz. Hogy elősegítsem a dal hangulatát, dinamikáját. Tudni kell megemelni a dalt, tudni kell kiürülni a dalból. Bármennyire is egyszerűnek tűnik, és bármennyire is 20 filléres trükk, de ha refrénben egy jól eltalált csörgő hozzá tud adni a dalhoz, általa a refrén fontosabbá válik, vagy emiatt lesz az egész dal egységesebb, akkor azt kell hozzátenni, nem mást. Szerintem a dalért kell dolgozni, nem pedig az egyéni hívságokért.

Gramofon: Most egy kérdés erejéig más irányba terelném a gondolatokat. Milyen érzés a Tam-Tamban dolgozni, milyen az, hogy ott nap mint nap dobosokkal, ütősökkel találkozol, kérdeznek, és neked valami tanácsot kell adni?

G. A.: Nézd, ez egyszerre nehéz, és könnyű. Könnyű, mert olyan dolgokról kell beszélgetni, amit alapvetően szeretek. Egyrészt szeretek emberekkel foglalkozni, beszélgetni, talán kellőképpen szószátyár is vagyok hozzá. Másfelől nehéz, mert a dobolás, vagy a dob hangzás azt te is jól tudod, hogy egy borzasztóan szubjektív fogalom. Ez tényleg olyan, mintha meg kéne fogalmaznunk a jó nőt. Mindenki mást mondana. Van, akinek a szőke, barna, vörös, barna szemű, kék szemű, kreol bőrű, vagy éppen porcelán bőrű… Amikor jönnek az emberek - most nem feltétlenül a profikról beszélek, bár nagyon sok esetben a profik is, akik már barátként jönnek - segítenünk kell, tanácsot kell adni. Nagyon sokszor van olyan, hogy én, vagy mi választjuk ki helyettük a tányérokat. Mert azt mondják, hogy mi elég sok tányért meghallgatunk, ezért bíznak az ízlésünkben. Ez egy nagyon jó dolog, egyben nagy felelősség. Nem könnyű például, amikor kezdő, vagy nem annyira profi embereknek kell tanácsot adni. A nehéz az, hogy nem ismerem őt, nem ismerem a dobolását, a műfajt sem feltétlenül, bár ezt próbáljuk megtudni, és ezek alapján próbálunk javaslatokat tenni, de mindig hozzáteszem, hogy ez az én véleményem. Egy adott hangszeren egy dobbőr, vagy egy dobverő kiválasztása nem csak a dobostól, de a hangszertől is függ. Egy példa; én az Ambassador coated-ot (egyrétegű bevont dobbőr) nagyon szeretem, de ez szubjektív, és nem biztos, hogy ugyanúgy szól mindegyik dobon. A dobbőr választásba beleszólnak még az alsó és felső bőr hangolásának különbségei, a káva milyensége (öntött, vagy lemez), és hogy hogyan üti az ember. A nagyon nagyoknál már teljesen jellemző az, amit Szanyi Janó mindig mondogatott nekem: „A jattosban van a sound”! Tényleg igaza volt. Ha megnézel például egy Joey Baron videót a youtube-on, vagy megnézel egy másikat, valahogy mindig konzisztens a hangzás. Teljesen más dobfelszerelés, sokszor más tányérok, más helyszín, de valahogy az ő kezéből mindig ugyanaz a hang jön ki. Egy pillanatra visszautalva ilyen például Borlai Gergő is, vagy Szendőfi Peti, de akár Dave Weckl is. Gergő volt, hogy Stagg tányérokon játszott, mégis hihetetlenül jól szóltak azok a tányérok a keze alatt. Van egy szint, egy bizonyos „X” ezer üzemóra, ami után kialakul az embernek egy misztikus készsége a jó hangzásra. Rengeteg olyan ember van, akiknek a hangszer hasonlóképpen szól a kezükben. Egyébként a Tam-Tamban pedig nagyon fontos megadni ezeket az iránymutatásokat. Anélkül, hogy a saját okosságainkat erőltetnénk rá az emberekre. Javaslatokat teszünk, nem pedig igazságokat mondunk ki.

Gramofon: Egyébként van kedvenc stílusod, vagy ritmusod, hangszered, amit, vagy amin nagyon szeretsz játszani?

G. A.: Az van, hogy az izgalmasabb megközelítéseket választom. Az igazi nevem Gábor Andor, de rengetegen vannak a szakmában, akik csak „UFO”-ként ismernek, és a rendes nevemet nem is tudják. Ez annak köszönhető, hogy amikor még nem dolgoztam a Tam-Tamban, de már jártam oda vásárlóként, akkor az egyik ott dolgozó, Pataki Laci aggatta rám ezt a nevet, mondhatnám azt, hogy tőle kaptam. Ez egy olyan ragadványnév volt, amit nem sikerült kivetkőzni, aztán elfogadtam. Lacitól azért kaptam ezt a nevet, mert csupa olyan dolog érdekelt, amik teljesen „UFO” cuccok voltak. A Remo-nak volt például egy Trilok Gurtu signature kongája, ami felül konga volt, alul pedig lábdob. Ilyeneket nézegettem a katalógusban, és ezek mindig nagyon érdekeltek. Most például Laár Andrásnál egy pandeiro-t tetettem be álló tomnak. Lehangoltam, alulról egy lábdob mikrofonnal fogják mikrofonozni, elképesztő mély, és közben visszafogottan csörög. Ez egy nagyon izgalmas sound, néha maga a szettem is az. Nem feltétlenül a konvencionális megközelítést választom. Számomra az egy nagyon fontos szabály, hogy nincs szabály. Például amikor a Crystal zenekarban játszottam, ott is az volt, hogy bőven elég lett volna a popipari konga ritmus, amit mindenhol lehet hallani, és egyébként Kasza Tibinek is ez volt a szíve vágya. De amikor látta, hogy nem a dal ellen dolgozom, hanem a dalért, akkor el lett engedve a kezem. És több olyan dal volt, ahol szabadon játszhattam olyan ritmust, amit oda illőnek gondoltam, szerettem. Például songo-t. Egy pop dalban. Ez a ritmus sokkal izgalmasabb, és komplexebb. Olyan ízt adott, ami keveseknek tűnhetett föl, mégis sokkal izgalmasabb volt, mintha lejátszanád azt, amit mindenhol hallanak. Szerencsésnek tartom magam, mert ütőhangszeresként olyanok dobosok vesznek körül, akiktől  sokat lehet tanulni. Legyen szó Végh Balázsról, akivel éveket dolgoztam, vagy Pusztai Csabáról, aki egy  magasan kvalifikált dobos-ütőhangszeres-harcművész kombináció, vagy Berdisz Tamásról, aki szintén egy nagy tudású ember. Nem hagynám ki Delov Jávort sem, a Random Trip nevű improvizációs est egyik szellemi atyját, akivel a Fábian Juli & Zoohackerben játszom együtt. De a nagyon nagy szerencsém talán a kezdeteknél volt, amikor kezdtem ezt az ütőhangszerezést (az elején beszéljünk inkább csak a konga ritmikus csapkodásáról). Akkor az oktató videók nem igazán voltak elérhetőek itthon, tanárok pedig még kevésbé. Úgy tudtál volna „kongainformációhoz” jutni, ha Magyarországon találsz valakit, de ez nem nagyon ment. Ott volt ugye Horváth Kornél, akinek viszont  teljesen más, speciális technikája van, és ő ezzel a technikával használja az összes hangszerét. A másik lehetőség Szendi Gábor lett volna, de ő szinte sosem volt itthon. Ezért maradt a videó. Ami úgy nézett ki, hogy mondjuk a Santana élő koncert videót nézted, ahol 25 másodpercenként 3 másodperce bevágták Raul Rekow-ot, és próbáltad kitalálni, hogy vajon mi történik, vagy hogyan tartja a kezét. Emiatt nagyon sok rossz beidegződés keletkezett, hiszen nem láthattad,  azt sem, hogy a slap hang hogyan  képződik. Aztán szerencsére találkoztam olyan emberekkel, például Balogh Gyurival, aki jelenleg a Ritmo2003 nevű batucada csapatot vezeti, vagy Gyurics Tamással, aki a győri konzi diákja volt, és ők kigazolták ezeket a rossz beidegződéseket. Remélem nem sértődnek meg, ha mestereimnek szólítom őket, de tényleg ők kezdtek el komolyan foglalkozni velem. Mivel mindketten sokat dolgoztak külföldön, beszerezték a klasszikus videókat és megosztották velem.  Akkoriban már mindketten jó ideje ütőhangszeresként tevékenykedtek, ezért a kötelező és általános technikák mellett praktikus tapasztalataikat is átadták. A következő nagy lépés a Tabala dobkör volt. Gondolom hallottál Dely Istvánról?

Gramofon: Persze, és szerencsére a tanításából is kaphattam ízelítőt.

G. A.: Ő nemcsak az első magyar, hanem azt lehet mondani, hogy az első közép-európai conguero volt. Kubába, mint ösztöndíjas bölcsész került ki, és ott találkozott ezzel a szövevényes ritmus és kulturális rendszerrel. István később Kolumbiába emigrált, ahol egy zseniális ritmusgyűjteményt állított össze, kottakönyvbe gyűjtötte a környező területek ritmusait. Mondhatni a  Közép-, és Dél-amerikai népzene találkozott egy európai rendszerező elmével. Kitalált egy kottarendszert is, amit azok is el tudnak olvasni, akik nem ismerik a klasszikus notációt. István rengeteg ritka, kevéssé ismert de értékes ritmust lejegyzett. Volt szerencsém tanulni Tőle és fiaitól. Dávidtól, aki sajnos már nincs közöttünk, illetve Shango-tól, a kisebbik fiától. Nagy öröm együtt gyakorolni a magyar tanítványaival, akiket egyszerre nevezhetek mestereimnek és barátaimnak: Takács Marcival, és Jakab Mátéval, akik voltak kint Kolumbiában Istvánnál. Ők is sokat dolgoztak azon, hogy ez a Tabala kotta egy rendszerezettebb verzióba kerüljön. Sajnos ez még nem jelent meg hivatalosan, de az órákon ebből vettünk szemelvényeket. Itt abszolút megvolt az elrugaszkodás a klasszikus tumbao ritmustól. Itt lehetett megismerni azt, hogy régen nem egy kongás volt, akinek volt 2, vagy 3 hangszere, hanem ezek szét voltak osztva szólamokra. Volt aki a quinto-n játszott, volt aki a tres dos-on (vagy más néven kongán, de a konga név egy gyűjtő fogalom), volt aki a tumba-n, más néven tumbadora-n (a legnagyobb hangszer). István gyűjtéseiben a modern verzió mellett ezek az archaikusabb, tradicionálisabb lejegyzések is megtalálhatóak. Ez  borzasztóan nyitja a hozzáállást a hangszerhez, és szélesíti a zenei spektrumot. Például ha te csak egy repetitív szólamot játszol is, megvan a helye, és a végén elképesztő textúrában, poliritmikusan összeáll minden. Ezt csak nagyon kevesen hallották korábban a latin területeken kívül. Ez egy nagyon nagy élmény, és egy nagyon nagy ajándék is. Bevallom, kimondottan latin zenét én sosem játszottam, de mégis fontosnak tartom ismerni a stílusokat. Tisztában kell lenni az alapokkal, hogy legyen hivatkozási alap, és esetlegesen ezeket integrálni is lehet a saját világunkba. Be lehet ültetni később más zenei környezetbe. Ha úgy érzed hogy hozzá tesz a dalhoz, akkor az jó lesz ott.

Gramofon: Hol zenélsz jelenleg, milyen formációkban lehet téged látni és hallani?

G. A.: Jelen pillanatban a főzenekarom a Fábián Juli & Zoohacker zenekar. Ez egy nagyon izgalmas, műfajilag definiálhatatlan dolog, én úgy szoktam mondani, hogy igényes pop zenekar vagyunk. Bízom benne, hogy ez nem egy félreérthető pejoratív kifejezés. Sok esetben feltűnünk jazz fesztiválokon, mert a zenészek múltja, jelene is egy jazz orientációt feltételezne. Viszont Juli és Zoohacker közös dalai  jó értelemben vett pop zenék, egy jazz múlttal-jelennel rendelkező zenekar előadásában. Ha magamat kellene definiálnom, akkor azt mondanám, hogy egy szórakoztató ipari kaméleon vagyok.  Ahová hívnak, megpróbálom megtalálni a helyemet. Illetve valószínűleg ezért is hívnak, mert eddig sikerült megtalálnom a helyem. Sokat szoktam vendégeskedni a Quimby zenekarnál. 2010-ben a 20. jubileumi koncerten, a Papp László Arénában volt egy dob show, annak az alapjait kollektívan raktuk le, de az ütőhangszeres részeket én találtam ki. Aztán egy műhelymunka keretein belül az egészet összegyúrtuk. Szerencsére nagyon kreatív és tehetséges emberek vannak a zenekarban, mint például Gerdesits Feri, vagy Varga Lívius, és a közös munka eredménye volt ez a bizonyos 10 perc környéki dob show. Ebbe azért nagyon sok izgalmas ritmus is bekerült. Szoktam játszani Lívius zenekarában is, a Kutya Vacsorájában. Most pedig Laár András életmű koncertjére próbálok a TündérTantra nevű zenekarával. De játszottam már többek között a Mystery Gangben, a Neoton Famíliában, a Kéknyúl Hammond Band-ben, Zsédával, vagy éppen Náray Erikával. Jelen pillanatban a Fábián Juli & Zoohacker, Laár András, a Quimby és a Quimby különböző mellékzenekariban szoktam feltűnni.

Gramofon: A Schlagwerk gyárral való kapcsolatról tudnál egy kicsit mesélni, hogyan jutottál el az endorserségig?

G. A.: Hosszú évek óta használtam már a hangszereiket, de nem elsősorban a cajonját. A Schlagwerk név úgy van beégve az emberek agyába, mint egy cajon manufaktúra. Ami részint igaz, de azért a dolog szerintem ennél sokrétegűbb. A Schlagwerk egy fa ütőhangszergyár, ahol a shakerek, és az egyéb instrumentumok fő kiinduló pontja a fa. De rengeteg más innovációja is van a gyárnak, ami nem feltétlenül fából készül, bár nyomokban tartalmazhat akár fát is. A szettemnek fontos részét képezi például a ShakeHands nevű shaker, amit rendszeresen lehet látni a kezemen. Egyrészt egy jó csukló szorító, másrészt pontos és izgalmas shaker játékot tesz lehetővé, anélkül, hogy effektív shakerezni kellene. Azt a közép frekvenciás tartományt lehet így megcélozni, amit ütőhangszeresként sokszor szinte kötelesség bejátszani, ez pedig folyamatosan ott van a kezemen és dolgozik. Én ezt nagyon szeretem, akárcsak a basszus cajinto-t, ami a Fábián Juli zenekar szerves részét képezi, vagy akár az összes apró kiegészítőjét a Schlagwerknek. Úgy történt, hogy ezeket a hangszereket már hosszú ideje használtam, és gondoltam teszek egy próbát. Elküldtem nekik az önéletrajzomat, hátha látnak bennem fantáziát, mint endorser. Ez nem arról szólt, hogy begyűjtsem az ingyen hangszereket, hanem büszkén szerettem volna reprezentálni egy általam kedvelt és használt márkát. Szerencsére nem talált süket fülekre a dolog.  Nagyon örültek, és nagyon pozitív fogadtatása lett ennek a dolognak.

Gramofon: Már egy néhány dolgot említettünk, de milyen hangszerparkod van most, mi az, amivel mostanság dolgozol? Hogy néz ki egy átlagos szetted? Vagy nem is átlagos, mindig más?

G. A.: Nem tudom hogy átlagos-e. Lehet, hogy vannak benne fix elemek, de a szettem mindig a produkció függvénye. Például ha le kell írnom bármiféle műsort, akkor első körben végig hallgatom a dalokat, és csinálok egy hangszer használati útmutatót. Azért is teszem ezt így, mert az ütőhangszer szekció a legtöbb esetben nincs megírva a pop zenékben. Inkább az szokott lenni, hogy oda valamit kéne játszani. Kicsit nagyképűen úgy lehetne fogalmazni, a hangszerelést neked kell kitalálni. Mert néhány esettől eltekintve nincs semmi, max. egy  behúzott sampling, ami sablonos, vagy néha épp megvalósíthatatlan. Ha megvan az útmutató, akkor jön az, hogy hova mit játszanék, és ezután jön a szerkezet. A végső hangszerpark pedig tényleg attól függ, hogy mit kíván meg a produkció. Jelen pillanatban például 2 állványos csörgőt is használok Laár Andrásnál, mert van egy dal, ahova ez kell. Azt el tudom mondani neked, hogy mi a Fábián Juli szett: egy darab LP Galaxy konga van (11 3/4”), egy Schlagwerk basszus cajinto, egy 12”-es Craviotto pergődob, amit használok sodronnyal, és anélkül is, van benne egy oldal tom, ami változtatható, de leggyakrabban a Tempus (kanadai cég) 10”-es carbon fiber tomja van, rengeteg kézi ütőhangszer, a chimes-om a TreeWorks cég TreZen nevű hangszere, továbbá a cintányérjaim. Jelen pillanatban Paiste cintányérokat használok, az elképesztően széles ütőhangszeres palettája miatt. Használom is belőlük az Accent tányérokat, egy  8” Signature bell-t, egy 3-as sound disc szettet (nem kromatikus crotales), illetve a PSTX széria 14” Swiss Flanger Stack-jét és az Alpha széria 18” Thin swiss effekt tányérját. Meg természetesen kolompok, csörgők.

Gramofon: A zárókérdésem, hogy mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választja?

G. A.: Találja meg a saját karakterét, de mindezt úgy, hogy tisztában van az alapokkal. Senkinek nem ártott még meg, ha úgy kezdett el költeményeket írni, hogy előtte tudott írni és olvasni is. Fontos még a kreatívitás, és a gyakorlás is. Aki megteheti, az (akár) az internet segítségével keressen információkat. Ne féljen újítani, átlépni a kőbe vésett szabályokat.

Készítette: Budai Krisztián. E-mail: krx.krx@gmail.com, honlap: http://krxternational.blogspot.com