Ütős kis beszélgetések 9. - Takács Márton

A Gramofon.hu internetes zenei folyóirat sorozatában Budai Krisztián ütőhangszeres előadóművész, zenepedagógus beszélget kollégáival – ezúttal Takács Mártonnal. 

A sorozat eddigi írásai itt olvashatók el:

Mogyoró Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-1-mogyoro-kornel-a-meinl-magyarorszagi-endorsere

Dés András: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-2-des-andras

Horváth Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-3-horvath-kornel

Gábor Andor: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek4-gabor-andor

Szendi Gábor: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-5-szendi-gabor

Oláh Antal: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-6-olah-antal

Bartus Zoltán: http://gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-7-bartus-zoltan

Czibere József: http://gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-8-czibere-jozsef

*

Takács Márton ütőhangszeres előadóművésszel beszélgettünk egyik fellépése előtt Hajdúböszörményben többek között a Tabalá Dobkörről, Kolumbiáról, a Hálószoba Stúdióról, a Tumba y Quema zenekarról, a Szentpéteri Csilla Bandről, a konga allegréről és a Honvéd Palotaőrségről. 

G: Marci, mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

TM: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert egy olyan családba születtem, ahol alapvető dolog volt, hogy az általános iskola megkezdésekor a gyerek zenét is tanul. A szüleim ma már nyugdíjas mérnökemberek, lelkes műkedvelők, de zenélnek a mai napig. Édesapám brácsás, édesanyám és a nővérem is csellista. A tanulmányokra visszatérve, egy zenei általános iskolába kerültem. A szokásoknak megfelelően a rossz gyerekeket mindig az ütőtanárhoz, a legendás Balázs Oszi bácsihoz küldték. Egyértelmű volt, hogy nekem oda kell mennem… De amúgy is nagyon érdekelt az ütőhangszer, mert olyan érdekes volt, hogy nemcsak dobokon, hanem más eszközökön is játszanak. Oszi bácsi különböző darabokat írt, például konyhai eszközökre is. Ez nagyon tetszett nekem, és már 7 évesen elkezdtem hozzá járni. Ott sajátítottam el az alapokat. Nekem a tanulási folyamatban a legnagyobb élmény mindig is a közösségi zenélés volt. Oszi bácsinak az volt az alapelve, hogy ha a gyerek 3 értelmes hangot bátran le tud ütni egy hangszeren, akkor berakja őt egy zenekarba - a helyi ütős kamarazenekarba -, és ez volt ami engem igazából érdekelt. Sosem voltam olyan nagyon „gyakorlós”, szorgalmas dobos, viszont a zenekarba nagyon szerettem járni. Később Kovács Tiborhoz kerültem, aki abban az időben nagyon progresszívnak számított, mert jazz tanszakot is végzett, és ő már jazz-dobot is tanított. Nála főleg szerkózni tanultam. Egyszer komponált egy darabot egy versenyre, amibe hozott egy cserépdobot, amit a szomszédjától kért el. A szomszédai akkoriban voltak Tunéziában, és hazahoztak egy szuvenír cserépdobot – azt fontos megemlíteni, hogy alapvetően klasszikus ütőt tanultam –, és amikor megláttam azt a hangszert, akkor azt gondoltam, hogy „ez az én hangszerem, ezen nekem kell játszani!” Ez így is lett, abban a darabban én játszottam azon a hangszeren, mígnem egyszercsak beszakadt rajta a bőr. Valakivel újra kellett bőröztetni, és nagy nehezen kinyomoztam, hogy Perger „Guszti”  fel tudja bőrözni a dobomat. Elmentem tehát hozzá, elvittem a hangszert, és akkor láttam meg a kongákat, és azonnal tudtam, hogy ez az, ami engem igazán érdekel. Rögtön megkértem, mutassa meg, hogy kell játszani rajta. Így ő volt az, aki elkalauzolt engem ebbe a „percussion” világba. Akkor kiestek a dobverők a kezemből, és onnantól fogva csak kézzel játszottam.

G: Akkor tulajdonképpen „Guszti” volt az, akitől először perkázni tanultál?

TM: Ha most az afroamerikai hangszerekre szűkítjük a kört, akkor nyilván láttam korábban Horváth Kornélt, meg Szendi Gabit. Ők voltak akkor a nagy „titánok”, gyerekként is csodáltam őket, de valahogy nekem ők nagyon elérhetetlen távolságban voltak. Először élőben, testközelből kb. 15 évesen, a '90-es évek elején láttam ilyen hangszereket. Akkor ez ritkaságszámba ment, Dubán Dezsőéknél sem nagyon láttam ilyet. Az első bongómért ki kellett menni Münchenbe, mert ott lehetett kapni. Úgyhogy a családi nyaralást összekötöttük egy hangszervásárlással. A mai napig megvan az a hangszer. A hangszertanulási folyamatban sokat kellett kutatni, mert nem volt könnyen elérhető a dolog. Egy kincs volt az a kotta, amiben volt pár ritmusképlet, vagy amiben le volt írva a tumbao. Az ilyeneket fénymásoltuk, és adtuk egymásnak. Nem volt internet, nem volt videómegosztó oldal, nem volt könnyű leckéket venni. Ezért volt szerencsém Gusztival, mert ő egyből nagyon jó technikát mutatott nekem. Mivel már volt zenei előképzettségem, ezért az ütéseket kellett megtanulni. Az első komoly anyag, amiből sokat tanultam, az egy 1993-as mexikói Santana koncert volt. Raul Rekow, és Karl Perazzo játszott rajta, mai napig ez az egyik kedvencem. Guszti másolta át nekem VHS kazettára. Tulajdonképpen én ebből tanultam meg a dolgokat. Gusztin kívül nem volt más, aki megmutassa.

G: Vissza tudunk egy kicsit kanyarodni a dobszerkózáshoz? Mesélnél erről egy kicsit?

TM: Kovács Tibor tanított jazz-dobolni, főleg a Nesztor kötetekből. Később doboltam is néhány együttesben, főleg beatzenekarokban még tizenévesen. De amikor találkoztam a kongákkal, akkor ez le is zárult. Mostanában néha leülök dobolgatni, van egy zenekar, ahol ezt gyakorlom. Pár éve a Magyar Honvédségnél dolgozom, mint ütős, és ott sokat kell verőt használni. Emiatt újra rá kellett feküdnöm erre a témára, így újra elővettem a régi, klasszikus ütő kottáimat. Így újra jó barátságban vagyunk a verőkkel.

G: Volt valaha példaképed Karl Perazzóékon kívül?

TM: A példaképeken keresztül egy kicsit visszakanyarodnék a tanárokhoz. Volt egy komoly ismeretségem a Dely-család irányában. Róluk sokat lehetett már hallani. Dely Istvánról szeretnék beszélni egy kicsit. Ő nagy mesterem volt, és még mindig az. A fiai révén találkoztunk, néhány évig itthon éltek. Koncerteztünk együtt. Én főleg Dáviddal voltam nagyon jóban, volt egy közös zenekarunk, készítettünk lemezt is. Erre a mai napig nagyon büszke vagyok.

G: Melyik zenekarról is beszélünk pontosan?

TM: Ez a Tumba y Quema zenekar. István itthon volt 2005 és 2006 nyarán is, akkor fölvetette, hogy menjek ki hozzá tanulni Kolumbiába. Éppen akkor nekem se kutyám, se macskám nem volt, így fogtam a hátizsákomat, és kimentem Kolumbiába októberben. 12-én érkeztem, mint Kolombusz. Úgy volt, hogy 2 hónapra megyek, de végül úgy alakult, hogy kint tudtam maradni fél évig. Ezalatt jártam az országot, és nagyon sokat tanultam Pistától. Összehoztunk nála egy kis házi stúdiót, és fölvettük az ő Tabala c. szerzeményének az audió hanganyagát, aminek én voltam a hangmérnöke. Általában délelőttönként ezzel foglalatoskodtunk, délután meg órákat adott nekem a „la alcoba Stúdióban”, ami hálószoba stúdiót jelent, mert egy hálószobában raktuk össze. Ebben trópusi meleg volt, nyilván az ablakokat be kellett csukni. Órákon keresztül izzadtam, és néha benézett az István, és mondott 1-2 tanácsot, hogy gyorsabban, lassabban, néha még a fürdőszobából is kijött, hogy valamit rendbe tegyen. Ez a fél év nagyon nagy élmény volt. Aztán ezt az utat megismételtem 2 év múlva, de akkor már csak 3 hónapra mentem. Akkor kevesebbet voltam nála, inkább Bogotában voltam, és ottani zenészekkel vettem fel a kapcsolatot. Mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy az ilyen dolgokat helyi közegben tapasztalja meg, mert megéri! István az egyik nagy példaképem, és ő is a közösségi dobolást preferálta mindig is. Azt mondta, hogy „1 dobos nem dobos, 2 dobos fél dobos, 3 dobos már talán egy...”. Nekem is az a legizgalmasabb a zenében, amikor 3-4 különböző szólam egyszerre játszik. Ez ad egy komplexitást, más, mint amikor egymagam dobolok. A kettő különböző, egyik sem rosszabb a másiknál, de többen jobb zenélni. Közösségi élményt is ad. Később István nyomdokain haladva megcsináltam itthon a Tabalá Dobkört, ami jelenleg sajnos nem működik. Egy időben minden pénteken tartottuk, később minden szerdán, de volt, hogy minden szerdán és pénteken összejöttünk. Akit érdekelt, az eljött, és velük összeraktuk azokat a ritmusokat, amit én még Istvántól tanultam. Ha kicsit tájékozódunk, és megnézzük az afro dobosokat, azt lehet észrevenni, hogy mindig közösségben játszanak. Nagyon szeretem a klasszikusokat is, példaképként még szeretném megemlíteni Mongo Santamariát, és Ray Barettót, nekem ők nagy etalonok, a mai napig hallgatom a zenéiket. Mongo Santamariának olyan nagy az életműve, hogy a mai napig találok ritkaságokat, fedezek fel olyan új lemezeket, amiken játszik.

G: Dely Shangóról is tudnál egy kicsit mesélni nekünk? Milyen kapcsolatban vagytok?

TM: A Dely-családba valamelyest beépültem, Shangóra félig-meddig testvérként tekintek, majdnem egy napon is születtünk. Kicsit kényszerből került ide Magyarországra, mert először az USA-ba ment, de vízumproblémák miatt nem tudott maradni. Ezért jött hozzánk, majd később innen tovább utazott Spanyolországba. Ő még egy fel nem fedezett tehetség, mindent a szüleitől örökölt. Borzalmas tűz ég benne, de maga a neve is tüzet jelent. Egyrészt széleskörű tudással rendelkezik, mind technikai, mind zenei téren, másrészt benne van a spiritualitás, ami ehhez a hangszerhez mindenképpen kell. Ő egy fantasztikus ütős, de sajnos már csak ritkán látjuk. Évente 2-3 alkalommal tud eljönni. Ilyenkor – ha csak lehetséges - szoktunk nálam egy kurzust is szervezni.

G: Magyar viszonylatban mindenképpen fontos a Dely-család, ugye?

TM: Shango ahogy itthon berobbant, azzal nagyon megkavarta ütős fronton az állóvizet!

G: A Tabalá kottával mi a helyzet, mikor jelenik meg?

TM: István életműve a Tabalá, a mai napig kiadatlan. Sajnos eddig nem jutottunk még el a kiadásáig. Ez financiális kérdés is, túl kevés kotta fogy… Van a kottának egy szűkített verziója, és egy bővített is.

G: Online kiadáson nem gondolkodtatok? Manapság sokan csinálják így.

TM: Anno sokat beszéltünk erről is. De vannak fenntartásaink. Ez az anyag óriási érték, nem szeretnénk elherdálni, vagy hogy közkincs legyen csak úgy. Istvánnak az lenne a fontos, hogy ez hivatalosan, elismerten jelenjen meg. Nekem, és Jakab Máté barátomnak meg is van otthon. Ő készítette a grafikai részt, én pedig az audio részt. Az a vicc az egészben, hogy gyakorlatilag az anyag 10 éve kész van, és azóta már elavult. Eredetileg úgy terveztük, hogy a kottakép elég speciális, négyzetrácsos notációs rendszerű lesz, és rá lehet klikkelni a különböző szólamokra, és ilyenkor az adott szólamot le is játssza nekünk. Ezeket kombinálni is lehet, be tud adni 2, vagy 3 szólamot is. De arra jutunk mindig, hogy ez akkor jó, ha 3-4 ember tud leülni, és együtt kezdik el a zenei anyag megfejtését. De félő, hogy otthon, egyedül ez nem elég izgalmas, vagy óriási kitartás, és szorgalom szükségeltetik hozzá, tehát felmerül a kérdés, hogy akkor csak a szűk szakmának írtuk-e...

G: Ha egyszer mégis megjelenik, én biztosan fogok vásárolni belőle, mert nagyon fontos hiánypótló kottaanyag lesz! De menjünk is tovább. Mi az, amit igazán szeretsz a perkázásban?

TM: Egyrészről az egzotikumát, mert az mindig is nagyon vonzott. Továbbá nagyon szeretem azt, hogy a lélek nagyon könnyen meg tud nyilvánulni ezeken a dobokon keresztül. Talán az is egy könnyebbség, hogy nem kell olyan „nagy” előképzettség ahhoz, hogy profi szinten tudj játszani, meg nem is annyira fontos, hogy tizen-huszonéveken keresztül képezd magad akár szolfézsból, vagy zeneelméletből ahhoz, hogy hozzá tudj adni a zenéhez valamit. Szerintem ez egy viszonylag egyszerű dolog, de annál több benne a lélek. Azt szeretem még, hogy figyelni kell a zenét, és hozzá kell tenni színező dolgokat. Szeretem, ha táncolhatóvá sikerül tenni a zenét. Azt gondolom, hogy mindig is tánczenész voltam. 

G: Van kedvenc stílusod, vagy ritmusod, amit gyakran játszol? Akár a fal között, vagy koncertteremben.

TM: Mindkét nagy utazásom legnagyobb tapasztalata az volt, hogy mi itt Európában azt gondoljuk, hogy ezek a népek – beszéljünk most a kolumbiairól, és a kubairól – nagyjából szimbiózisban élnek, és ismerik egymás zenéjét. A tánczenére ez nagyjából igaz is, legalábbis ha a salsáról van szó. De a folklór az egyik helyen sem a salsa. Van egy ide kapcsolódó sztorim. István révén részt vettem egy kurzuson, ahol helyi folklórzenészekkel doboltunk, ami nagyon nagy élmény volt egyébként. Én a mesterem révén tanultam kubai zenét is, hiszen ő bejárta Kubát, Haitit, Puerto Ricót, tisztában volt mindennel. És egy vicces helyzet állt elő, mert a kolumbiai folklór zenészek engem kérdeztek a kubai ritmusokról, és kazettás walkmannel vették fel ott helyben, ahogy nekik éppen Guaguancót játszom… De ha innen indulunk, akkor te például mennyit tudsz mondjuk a szlovák népzenéről?

G: Nagyon keveset, szinte semmit…

TM: Náluk is hasonló a helyzet, de legalább ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez még az az időszak volt, amikor nem nagyon volt elérhető interneten keresztül minden. Ott meg főleg nem volt ennyire egyértelmű, hogy van interneted, pláne nem a telefonodon… A ritmusokra visszatérve, én a kolumbiai népzenét szerettem meg nagyon. Valahogy érzem is ezt a zenét. Ebből rengeteg ritmust tudnék sorolni. Mindjárt ott van az alapritmus, a Cumbia, vagy a Bullerengue. Ezeket én nagyon szeretem. De ott van még a kubai Yoruba zene, a bata-zás is, bár ezt nagyon ritkán van alkalmam játszani. De megemlíteném még a kubai rumbát is. Jakab Máté barátommal nemrég voltunk Rómában egy egészen autentikusnak mondható „Kuba őrült” fickónál, akinek van ott egy dobos csoportja. Őt úgy hívják, hogy Roberto Evangelisti Mamey, és voltunk egy rumba körén. Nagyon jól játszották ezeket. Arra kellett rájönnünk, hogy a lényeg az éneklésen van. Úgyhogy ott minden ütősnek meg kell tanulnia énekelni azokat a dalokat, és mindeközben dobolnia is kell a szólamát, mert csak akkor tud valamit. Ekkor a Guaguancónk nem olyan iskolásan szól. Ráadásul ők állandóan cserélgették a szólamokat is.Kicsit akkor szűkíteném tovább a dolgokat. Szeretem a rumbát, a kolumbiai ritmusokat, szeretek 6/8-os ütemmutatóban játszani, nekem valahogy felszabadítóbb érzés, mint 4/4-ben mozogni.

G: Ha már itt vagyunk, és itt beszélgetünk a koncert előtt az öltözőben, akkor mesélnél nekünk egy kicsit arról, hogy hogy kerültél a Szentpéteri Csilla Bandbe? És hogy milyen is ez a zenekar?

TM: Én vagyok a zenekarban a legrégebbi, aki együtt dolgozik Csillával, bár nem folyamatosan. Egyébként úgy kerültem a zenekarba, hogy van egy nagyon jó barátom, Czibere Józsi, akinek nagyon sokat köszönhetek, ráadásul böszörményi – ahol egyébként sok jó ütős terem – nagyon sok szakmai kapcsolathoz segített hozzá, és mielőtt kiment Angliába, ő játszott Csillánál. Amikor kiment, nekem adta át. Amikor hazajött, akkor én mentem ki Kolumbiába, úgyhogy visszacseréltük. Amikor Dél-Amerikából hazajöttem, akkor ő ment el megint. Azóta én maradtam. Néha ő van, néha én, de már hosszabb ideje én vagyok. Elég régi dolog már ez Csillával, nagyjából 2002-2003-óta tart.

G: Hol zenélsz jelenleg, milyen formációkban lehet téged látni és hallani?

TM: Mostanában nincsen olyan túl sok zenekarom. Van egy szerelem, ez a Peca, velük ritkán játszunk. A fő csapásirány most a Why not nevű kvartett. Velük viszont elég sokat játszom. Ezen kívül Csillánál vagyok még, és Havasi Balázsnál is. És nagyon sok „1-1 alkalom” van, de ez inkább korábban volt jellemző. Ugyanakkor játszom még a Honvéd Palotaőrségnél, ahol van egy ötfős ütős különítmény. A mi munkánk abból áll, hogy a Köztársasági Elnöki hivatal Díszegységénél minden órában a váltásnál „talpalávalót” dobolunk a katonáknak, és délben van egy „show műsor”, illetve mi csináljuk a Kossuth téren a nemzeti lobogó fel- és levonását, ezt kísérjük dobbal, ez a feladatunk. Mi egyik zenekarhoz sem tartozunk, ilyen tekintetben önálló egység vagyunk.

G: Ez nagyon izgalmas lehet!

TM: Igen, most már föl vagyunk töltve, és elkezdtük fejleszteni a tudásunkat, mert van egy hosszú távú tervünk, egy komoly verőforgatós dobshow-t szeretnénk létrehozni.

G: Rudimental stílusút?

TM: Igen, erre gondoltunk, ami nagyon megy Svájcban, meg Amerikában. Bár ehhez pont kevesen vagyunk, tíz fővel jobb lenne. De azért van rá lehetőségünk, és most ezt gyakoroljuk. Azért is szeretek itt dolgozni, mert hagynak minket fejlődni. Tehát a napjainkat a gyakorlás, sportolás tölti ki, ami a zenéléshez kell. És emellett hagynak minket civilben is zenélni.

G: Mesélj egy átlagos szettedről. Gondolom van egy koncert szetted, amit most is hoztál.

TM: Nem, nálam ez máshogy van.

G: Rendben, hogy működik ez nálad?

TM: Nagyon intuitív vagyok ebben a tekintetben. Rengeteg hangszerem van, nem azért mert gyűjtő vagyok, hanem mert így hozta az élet. A szakmámat tekintve én hangszerész vagyok, a zeneművészeti hangszerész iskolájába jártam. És valahogy a hangszerek mindig megtaláltak, pedig különösebben nem kerestem őket. Például a kubai konga páromat - amire nagyon büszke vagyok, mert ez egy régi kubai mester hangszer – teljesen véletlenül vettem egyszer Debrecenben az Arany Bika Hotelben egy vendéglátós zenésztől, aki nem tudta, hogy milyen hangszere is van igazából. Fillérekért vettem 96'-97'-ben, igaz, akkor én sem tudtam, mit veszek. Szóval nagyon büszke vagyok ezekre a Sonoc kongákra. De például Perger Gusztinak is van ilyenje. Amikor Kolumbiában voltam, onnan is hoztam haza hangszereket. Mondanom sem kell, olcsón hozzá tudtam jutni, meg különlegesek is, mert a kolumbiai dobok teljesen mások, mint egy hagyományos konga. Folyamatosan megtaláltak a hangszerek, és persze készítettem is néhányat, a termemben rengeteg van. Sokszor csak pakolás közben döntöm el, hogy mit viszek aznap a koncertre. Tehát nincs „standard cucc”, kivéve Csillánál, és a Why not-nál, mert itt mindig tudom, hogy mit hozok.

G: Bocsáss meg, ez a Why not zenekarnév ez nincsen kapcsolatban Michel Camilo Why not c. dalával?

TM: Nem, annyi, hogy a zenekar nevét én találtam ki, és amikor egy zenekarral gyakoroltuk azt a számot, akkor eszembe jutott, hogy ez milyen jó zenekarnév lenne. De más kapcsolódási pontot is találtunk még. Abban a zenekarban feldolgozásokat játszunk, de nagyon átdolgozzuk őket, hogy nehezen felismerhetőek legyenek. Miért ne alapon… Szóval nincs átlagos szettem. Helyzetfüggő a dolog. Vannak a kolumbiai dobjaim, amit allegre-nek neveznek, ami a conga és a djembe között van talán. Azt szokták mondani, hogy az afrikai djembe-nek az első unokatestvére. Az a különbség, hogy ennek szűkülő kónikus teste van, egy darab fából van kifaragva, hasonlít a kongához, de annál alacsonyabb. Vastagabb a húsa a fának. Kötéllel, és ékekkel van felfeszítve rá a kecskebőr, vagy szarvasbőr. Istvánnak volt az a praktikus találmánya, hogy ezt a testet ötvözte a kubai kongával. Hangolható kávát és marhabőrt kapott a hangszer, ezt elnevezte conga allegre-nek. Ilyeneket készítettem itthon, amikor hazajöttem. Ilyenem is van. Nagyon érdekes a hangja, tompított conga-hoz hasonlít. Ezeken kívül van egy szett bata-m, és még jó néhány kolumbiai folklór dob.

G: A zárókérdésem, hogy mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választja?

TM: Hány éves? Attól függ.

G: Nem tudom, ezt sosem lőttük be eddig. Mondjuk legyen 10 éves, és kongázni akar a gyerkőc.

TM: Először is tanulja meg rendesen megütni a hangszert. Anélkül nem lehet továbblépni. Nagyon fontos, hogy ezt élőben lássa valakitől. Fontos, hogy jó technikát tanuljon. Ismerek olyat, aki rossz technikával kezdte el, az rögzült belé, és később emiatt nagyon nehéz volt átállnia. Az alapütések megtanulása után ne egyedül gyakoroljon, hanem 2-3 másik emberrel együtt. Az afro, és a karibi ritmusok nagyon jók arra, hogy ebből különböző szólamokat tanuljanak meg az emberek, és sokkal izgalmasabb lesz így. Már mondtam, de csak ismételni tudom önmagam, a dobolás az egy társas dolog, vagy nagyon elhivatottnak kell lenni, hogy egyedül egy szobában gyakoroljon az ember. Ez a legfontosabb. Ha lehet, zenekarban, dobzenekarban sajátítsa el az alapokat. Szerintem senkit sem lehet klisék szerint tanítani. Mindenki csinálja azt, amit gondol. És az a szép ebben a hangszerben, hogy itt mindent szabad. Nem olyan kötött, mint mondjuk egy hegedű. A világ minden táját vannak ütőhangszerek, mindenhol máshogyan használják. Ki lehet találni egy irányzatot, ami saját magunknak teszik, mint nálam a kolumbiai, és abba az irányba érdemes elmenni. Ezt később ki lehet egészíteni mondjuk darbukázással, és így tovább... Kimeríthetetlen a tárház, de ezt te is tudod. Bármit meg lehet tanulni, nem kell folkloristának lenni. Az egy nagyon elhivatott dolog, és ahhoz oda kell születni. De csemegézni azért lehet a különböző népek zenéiből. És dobolni kell, örömből kell csinálni, a dobolás mindig egy élményt kell jelentsen!

Készítette: Budai Krisztián, e-mail: krx.krx@gmail.com, honlap:http://krxternational.blogspot.com