Ütős kis beszélgetések 5. – Szendi Gábor

A Gramofon.hu internetes folyóiratban 2015-ben kezdtük el közölni Budai Krisztián ütőhangszeres művész-tanár interjúsorozatát, amelyet kollégáival készít. Ezúttal Szendi Gábor ütőhangszeres előadóművésszel beszélgetett – a celofánról, a buszpedálról, a cirkuszról, Kubáról, a Miniről, az LGT-ről, a kottaírásról, a Kongasuliról, és még sok minden másról.

A sorozat korábbi írásai elolvashatók itt:

Mogyoró Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-1-mogyoro-kornel-a-meinl-magyarorszagi-endorsere

Dés András: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-2-des-andras

Horváth Kornél: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek-3-horvath-kornel   

Gábor Andor: http://www.gramofon.hu/archivum/utos-kis-beszelgetesek4-gabor-andor

Szendi Gábor

Gramofon: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

Szendi Gábor: Először nem az ütőhangszerekkel, hanem a dobbal kerültem kapcsolatba. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor élő zenekar játszott a kerületi utcabálon, s azt vettem észre, hogy állandóan a dobost figyelem, majd ütögettem a padot az iskolában. Aztán lementem a pincénkbe, és anyukám celofán tetejű befőttjein próbálkoztam. Jó néhányat kénytelen voltam megenni, mert beszakadt rajta a celofán. Az igazi lökést a nyolcadikos ballagásunk utáni buli hozta, ahová egy beat-zenekar volt meghívva. Összezördülés történt az igazgatónővel, mert a lányok nem úgy öltözködtek, ahogy kellett volna, ezért nem engedte, hogy az iskolában legyen a buli. Anyukám mérgében mindenkit odahívott hozzánk és nálunk játszott a zenekar. De a lényeg az, hogy utána otthagyták a hangszereiket néhány napra, és ez nekem rettenetesen kapóra jött, hogy végre egy igazi dobfelszerelést püföljek. Ezután elkezdtem nyúzni a szüleimet, hogy én dobos szeretnék lenni, szeretnék dobfelszerelést és hogy én ezt az utat szeretném választani. Persze a szüleim mit mondhattak volna: „jól van fiam, vásárlás helyett menj el a zeneiskolába tanulni, és majd idővel kaphatsz egy dobfelszerelést.”

 

Gramofon: Erre te beiratkoztál a zeneiskolába?

Sz. G.: Igen, meglovagoltam ezt a dolgot és azon nyomban beiratkoztunk  Gazsi barátommal  a XVII. kerületi zeneiskola klasszikus ütő szakára, és ott kezdtem meg a dobtanulmányaimat Oltvai Józsefnél pergődobon.

 

G.: És akkor ezután meg is kaptad a hangszert?

Sz. G.: Gyerekkoromtól olyan fúró-faragó „ügyeskezű” vagyok, s nem tudtam kivárni, hogy megkapjam a dobfelszerelést. Inkább elkezdtem csinálni magamnak egyet.  Az első verzióban egy nedves rétegelt lemezt meghajlítottam, és egy vödröt használtam sablonnak, hogy szabályos kör alakú legyen és kilenc réteg celofánt húztam rá. A mai napig emlékszem rá, meglepően jó hangja volt és sokáig bírta az ütéseket. Szóval ez volt az első dobom. Aztán csak dobbőröket vettem, mivel nem volt pénzem alkatrészekre. Azokat régi vaskapuból levágott darabokból és szögvasból kalapáltam a dobbőrhöz. Később sikerült vennem egy ócska nagydobot és egy buszpedálból készítettem magamnak egy lábgépet, mert akkor éppen a BKV-nál voltam tanműhelyben. A lényeg az, hogy minden működött, és két-három hónap alatt megépítettem az első dobfelszerelésemet. És azonnal el is kezdtem gyakorolgatni a pincében. Egy évvel később Kormos Tibi tanácsára elmentem  felvételizni Kovács Gyulához, mert szerinte ő volt a legjobb tanár akkoriban. Szerencsére felvett és 15 éves koromtól 18 éves koromig az ő magánnövendéke voltam. Közben beiratkoztam Nesztor Ivánhoz is, a jazzkonzi előkészítőjébe és az Országos Zenei Stúdióba, ahol Huszár Józsi, Brunner Győző és Kiss Józsi voltak a tanáraim. Tizenkilenc éves koromra már „A” kategóriás hivatásos zenész lettem, papírokkal. Ez volt a pálya kezdete.

 

G.: És ezek után hogy jött neked a perkázás?

Sz. G.: Engem mindenféle zene érdekelt, nem csak a dobos ritmuson ülő popzene. Néha a rádióban fel lehetett fedezni latin-amerikai  zenéket, például egy cha-cha-chát, mambót,  bossa novát, mert lelkesen vadásztam azokat – több mint 100 kazettányi anyag gyűlt össze. Engem  ez a másfajta hangzás érdekelt, de a hangszereit  nem nagyon lehetett akkoriban itthon látni. Néha tévében elcsíptem egy-egy koncertet, ahol végre láthattam a hangszereket és játékmódjukat. 15 évesen kíváncsian jártam a jazz és egyetemi klubokat, hogy lássam, mi is történik a magyar zenei életben. Lejártam Rákoskeresztúron Martonosi Gyuri jazzklubjába, ahol egyszer  Horváth Kornél  lépett fel egy zenekarral, s persze hozta magával az akkoriban nem szokványos hangszereit. Koncert után  Kornél megengedte, hogy néhányat ki is próbáljak. Ez volt az első élő találkozás ezekkel a hangszerekkel, amik később  a szívemhez nőttek.

 

G.: Mesélnél a kubai tanulmányaidról nekünk, hogyan kerültél oda?

Sz. G.: 1983/84 körül kezdődött, mikor Budapesten turnézott a Kubai Cirkusz. Megláttam egy plakáton  és másnap az előadáson ültem. Mondtam a pénztárnál, hogy: „Csókolom,  a zenekar mellé szeretnék egy jegyet kérni!” Majd bementem és teljesen a hatása alá kerültem. Az, hogy négy dobos dobol egyszerre  fúvósokkal teli zenekarban és mambót, rumbát, cha-cha-chát, salsát, charangát játszottak – számomra egy új világ kapuját nyitotta meg. Azonnal összeismerkedtem a zenészekkel. Egy öreg kubai elküldött, de a fiatalabbik, Luis Rodriguez  „jó fej” volt, elkezdett nekem órákat adni. Igen ám, csak ő nem tudott magyarul, én meg nem tudtam spanyolul!

 

G.: Hogy történt, kézzel-lábbal kommunikáltatok?

Sz. G.: Igen, kézzel lábbal mutogattunk egymásnak.  Mondtam, hogy én tanulni, ő meg, hogy te vagy amigo-barát… Rendszeresen találkoztunk, és elkezdtem ismerkedni a latin zene alapjaival, például: cascara, claves, kolomp ritmusok, conga ütések…. Nekem ez nagyon szokatlan volt, és nem értettem, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a ritmusok, de mindent felírtam és szorgalmasan gyakoroltam. A mai napig megvannak ezek a féltve őrzött jegyzeteim. Tetszett, amibe belekóstoltam, a kubai emberek vidám és barátságos légköre. Én akkor már tudtam, hogy  ez lesz az utam. Az igazat megvallva nemcsak a zene, hanem egy-két táncosnő is megtetszett. Nagyon sokat köszönhetek Martonosi Gyuri barátomnak, mert nemcsak az akkor induló dobos csapatába vett be és tanított,  de a hóna alá kapott és bevitt a budapesti éjszakába – azokra a helyekre, ahol éppen játszott. Például a  margitszigeti Termál Hotelbe, ahol akkoriban még kubai zenekarok is szerepeltek. Bemutatott az Elvis nevű kövér kongásnak, akihez éjszakánként bejártam a Termálba hetente kétszer- háromszor. Ő a szünetekben mutatott nekem ritmusokat, főleg a tumbaót. Minden alkalommal azt mondta, hogy  „fiú, timbre nem jó”. Én meg nem értettem, hogy mi a baj vele, de később rájöttem, hogy a csengés nem jó, vagyis nem szólt jól. De ő nem mutatott olyan gyakorlatot, amitől az jól szólna vagy amitől a technikám fejlődött volna. Ettől függetlenül jártam hozzá, mert így kubai zenész-táncos közegben tudtam mozogni, amit imádtam.  Akkoriban még léteztek gyárakban, egyetemeken kubai közösségek, akikkel megismerkedve a táncos énem is kezdett kibontakozni. Akkoriban hívtak meg egy Népek Barátsága nevű együttesbe. Elvállaltam néhány hétre, ameddig állandó dobost nem találnak, mert nem ez volt álmaim netovábbja. Ahogy elkezdtünk dolgozni, felvillantották, hogy a következő hónapban kimennénk Vietnamba, Laoszba és Kambodzsába egy hónapra. Tehát maradtam még egy kicsit. Mikor hazajöttünk, azzal fogadtak, hogy egy hónap múlva utazhatnánk Kubába, Nicaraguába három hétre. Ez azért elég jól hangzott egy 23 éves gyereknek. Nekem természetesen Kuba volt itt a lényeg! Hát először így jutottam ki Havannába.  Február volt, a művészeti fesztiválok ideje. A National Szállodában voltunk elszállásolva, ott, ahol a külföldi fellépők nagy része – közöttük  Dizzy Gillespie is a zenekarával. A szálloda bárjában volt a fesztivál egyik színtere, ahol  az akkori legnagyobb kubai zenészek léptek fel: Arturo Sandoval, Gonzalo Rubalcaba és még sokan mások. Én akkor még nem ismertem ezeket az embereket, csak azt láttam, hogy elképesztően jó az, amit csinálnak, és mindent meg szeretnék tanulni, amit ők tudnak.

Felkerestem a cirkuszban megismert barátaimat, akik bemutatták Havanna nappali és éjszakai arcát is. Nem kis élmény volt mikor a Tropicana nevű kabaréba mentünk, ahol egy 45 tagú nagyzenekar játszott 6 dobossal!!  A fináléban 76 táncost, énekest számoltam meg a körös körül lévő színpadokon. Nem csoda hiszen hatvanas évekig ez volt a világ legnagyobb és legszínvonalasabb revüje. Mondanom sem kell, beleszerettem Kubába, az ottani létbe. Gondolhatod, hogy örökre ott akartam maradni. Luis segítségével hozzájutottam életem első kongájához, amit a Magyar Honvéd Együttes ruhás dobozaiban hoztunk haza. Volt még egy érdekes sztori Dizzy Gillespie-vel. A szálloda éttermében álltam  az adagolópultnál, mikor Dizzy jókedvűen belépett és beállt mögém a sorba. Persze magam elé engedtem és vártuk, hogy egy nagy darab kubai konyhás néni kiadja az adagunkat. Az ebéd resztelt máj-szerű valami volt.  A trombitás miután megkapta, mutatta hogy kér még egy kicsit, de a néni nemet mondóan rázta a fejét, mert Kubában még a szállodákban is porciózva voltak az adagok, és persze nem tudta, hogy ki áll előtte. Én erre lelkesen mutogattam neki mindenféle nyelven, mert akkoriban egy kukkot sem beszéltem „külföldiül”, hogy az én adagomat bátran odaadhatja. Erre az asszony kanalazott még egy kicsit. Gillespie pedig mosolyogva rám nézett, megköszönte és megütögette  a vállam. Olvadozva néztem zenész-társaimra, akik asztaluknál ülve nyitott szájjal nézték a történteket. Visszagondolva nagy élmény volt!

G.: Mi történt miután hazajöttetek?

Sz. G.: Bementem a Művelődési Minisztériumba, és előálltam az éppen ott ülő „elvtársnak” azzal, hogy én „A” kategóriás, legmagasabb képesítésű zeneművész vagyok. Persze idézőjelben, mert az OSZK papírba az van írva, hogy zeneművész, és szeretnék továbbtanulni Kubában. Közölte, hogy ilyenfajta egyezmény nincs a két ország között – nyelvészek, bölcsészek, orvosok mehetnek, de zenész az nem. Még vagy négyszer-ötször próbálkoztam. Látta az elszántságomat és azt mondta, hogyha szerzek odakint egy iskolát, akkor segít nekem kijutni. Akkor bomlott fel a zenekar, ahol éppen játszottam, és úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor valóra válthatom az álmom. Hiszem, hogy adódnak az életben sorsdöntő pillanatok, lehetőségek, amik megváltoztatják az életünket, ha felismerjük és persze meglépjük. Eljött, megéreztem, megléptem és minden megváltozott!! A havannai repülőtéren egy ismerős, Felix Morales várt, akivel Budapesten barátkoztunk össze egyetemista évei alatt. Lakni pedig ahhoz a Louis-hoz mentem, akivel a cirkuszban találkoztunk. Egyik zenésztől vittek a másikig, koncertekre, kabarékba jártunk, rengeteg embert megismertem, és ez így ment három  hónapig. A cucaradjás (csótányos) sztorikat most nem taglalom. Csak annyit, hogy bőven van belőlük és irtó nagyok, és olyan gyorsak, hogy el sem hiszed. Bőrömön éreztem a  megélhetés nehézségeit, de az ott kapott csoda kárpótolt mindenért.

Egyszer Felix-szel sétáltunk az utcán, és összeismerkedtünk egy táncossal, aki másnap  elvitt bennünket a Centro National Superation de Arte művész és tanárképző főiskolára. Ennek az iskolának volt egy olyan ága, ahol tradicionális kubai zenét, táncot tanítottak külföldieknek. Bementünk az igazgatóhoz és Felix segítségével – mivel akkor még nem beszéltem se spanyolul, se angolul – elmondtuk,hogy szeretnék  továbbtanulni. Ő így szólt: „ennek semmi akadálya, mivel magyar amigo vagy”. Kiállított egy hivatalos dokumentumot, és azt mondta, hogy szeptember elején kezdődik az új tanév és szeretettel várnak. Alig hittem el...

Hazajövetelem előtt Kubában összefutottam Tarján Zsoltival, a Mini Tandem akkori basszusgitárosával és újságolta, hogy dobost keresnek. Így történt, hogy  próbajáték után bekerültem Török Ádihoz a Minibe. Majd 1989 szeptemberében visszamentem Kubába ösztöndíjasként. Az iskola kollégiumában laktam, ami egy gyönyörű helyen volt. Hatan voltunk egy szobában. Egy arab srác, két nicaraguai és kubaiak. Aztán megkezdődött az élet kézzel-lábbal kommunikálva, mert keveset tudtam spanyolul (csak 13 spanyol leckét vettem át egyedül itthon). Rögtön azzal szembesültem, nincs itt Roberto Viscaino, a dobtanárom, mert külföldi turnén van. Hogy ne vesztegessem a drága időt, bekéredzkedtem a zeneakadémiára, ahol klasszikus oktatás volt, de az órákon kiderült, hogy én jobban kisdoboltam, mint az ottani tanár. Így vele inkább csak barátok lettünk. Majd három hónap múlva végre megérkezett Viscaino és kiderült, hogy a Gonzalo Rubalcabának az ütőse és Negro Hernandez a dobosuk.

Próbáltam egyéb utakon is ismereteket gyűjteni, például: a Tropicana-ban Tony és Pepe nevű dobos barátaim mellett ücsörögtem éjszakánként, miközben játszották az előadást. A Servantes nevű iskolában Enrique Plá, az Irakere dobosa  dobszerelésen tanított. Délutánonként aTropical Jardin nevű szabadtéri koncertkertbe vitt el, ahol az Irakere Chucho Valdes és Oscar Valdes vezetésével, illetve a Los Van Van próbált. Itt találkoztam Changitóval, és  megbeszéltük, hogy ad nekem egy kongaórát másnap. Háromórás utazás után megérkeztem hozzá, és a felesége azzal fogadott, hogy nincs itthon, mert egy váratlan fellépésre ment.  Raul barárom, aki a Clave y Guaguanco folklóregyüttes tagja, bevitt olyan folklór és feketék által gyakorolt  vallásos szeánszokba, ahova kívülállót nem engedtek be. Leültettek egy sarokba, és az kérték, hogy ne szóljak, és ne nyúljak semmihez. Még a dobokat sem lehetett megérintenem, mert azok isteni erővel voltak feltöltve. Ahogy megindultak a dobok, az énekesek kántáltak, előjöttek a táncosok is és melegedett a hangulat. Majd egy váratlan pillanatban elkezdtek transzba esni, és hömpölygött az egész sokaság. Elállt a lélegzetem is, mert ilyen energiákkal nem találkoztam azelőtt. Szóval bekerültem Kuba vérkeringésbe. Ezzel csak egy gond volt, hogy nem igazán értettem. A kubai kintlétem tulajdonképpen azért volt érdekes, mert hangszeresen nem fejlődtem sokat. Nem alakult ki rendes technikám hozzá. A ritmusok még megtanulhatóak, de a stílusjegyeket megérezni és aszerint játszani – az a legeslegnehezebb. Talán a legértékesebb dolog a kint töltött időben az volt, hogy átvettem egyfajta kubai életérzést. Egy félév után már nem szaladtam a busz után, hanem hagytam elmenni és vártam másfél órát, miközben beszélgettünk az emberekkel a megállóban. Lassabban jártam, nem siettem. Változtam.

Ennyi idő alatt Kubában ugyan nem sikerült megértenem és megtanulnom zenéjüket, viszont itthon Magyarországon jazz-, pop- és rockzenekarokban a kubai tapasztalatok alapján alakítottam ki az ütőhangszerezésemet. Természetesen gyakoroltam én gőzerővel, csak nem voltak oktatóanyagok, internet vagy egy jó tanár, aki nagyobbat lendíthetett volna. Fogtam a dobfelszerelés tematikáját, meg a jó kis ötleteimet és átültettem kongára. Így tanítottam magamat. Kubában sajnos nagy hiányosság volt, hogy a konga ütéstechnikáinak nincs igazi oktatási metódusa. Tanítják a főbb ritmusokat, de a technikát, megütést nem szisztematikusan oktatják. Persze van néhány gyakorlat, de valahogy mindenki ráérez, látva a szomszéd bácsit vagy tanulótársait. Kéztartásuk sok esetben nem szép, de úgy szól, ahogy az meg van írva. Nem beszélve az autentikus stílusjegyekről. Mit nem adnék, hogy úgy érezzem és játszam a rumbát, mint egy utcán tanult egyszerű Rumbero!

 

G.: Akkor valószínűleg ezért sem látták értelmét leírni a metódust, mert ezt mindenki szinte az anyatejjel magába szívja.

Sz. G.: Igen, ez valószínű. Sajnos nem tudtam elegendő időt kint tölteni, hogy teljesen kubaivá váljak, de egy eszenciát sikerült magamba szívnom. Megtanultam azt az életérzést. Úgy érzem, hogy már hangszeresen is tudom, és ezt lefordítottam magyarra, amit európai gondolkodásban tudok átadni. Ez nem azt jelenti, hogy az ő módszerük nem jó – ellenkezőleg hiszen ott tökéletesen működik. A mi kultúránk, gondolkodásunk más, ezért eszerint érdemes tanítani. Úgy érzem, itt kezdődik az én feladatom. 1990 augusztusában haza kellett jönnöm, mivel a „magyar-kubai barátság” megszűnt a kormányváltás miatt, ezért tanulmányaimat nem hosszabbították meg. Itthon kezdett híre menni, hogy ez a fiú Kubában járt, és hívogattak különböző  zenekarok, például az In Line. Azért emelem ki, mert nemcsak jó zenekar, de nagy büszkeségemre Solti Jancsival – gyerekkorom kedvenc  dobosával – játszhattam együtt. Szerintem nagyon jól „éreztük” egymást, mert János számos produkcióba vitt magával, mint lelkes fiatal ütőhangszeres titánt. Például Lerch Pistihez, utána 1991-ben jött az LGT búcsúkoncert, és ezek hozták maguk után a hazai jazz és pop-rock krémjét.  Ferenczi Gyuri, Pierrot, Koncz Zsuzsa, Of Course, V.S.P., Pege Aladár… Nagyon köszönöm neki, hogy ekkorát lendített a pályámon! Beindult a gépezet 1994 körül Magyarország számos jeles zenészével játszottam. Lubickoltam a felkérésekben, sikerekben. Egy alkalommal Ferenczi Gyurival játszottam, és kongaszólóm közben azt éreztem, hogy nincsenek ötleteim és el vagyok fáradva. Persze voltak a tarsolyomban olyan eszközök, amivel a közönséget rutinosan el tudtam kápráztatni, de el kellett fogadnom: megfáradtam. Elhatároztam, hogy váltok és elmegyek világot látni. Párszor körbe is hajóztam a Földet, miközben több mint 100 országban jártam. Más fajta feladatokba kóstoltam bele. Ez is egy gyönyörű tapasztalatokkal teli fejezet volt az életemben.  2004 körül ejött az otthonteremtés,  letelepedés vágya.  A másik, hogy elhatároztam, hogy megcsinálom a Kongasulit, az iskolámat, ahol azt és úgy lehet tanulni, ahogy én szerettem volna gyerekkoromban.  Oktatóanyagot válogatok, esszenciát rakok össze, amit esetleg majd érdemes kiadni.

 

G.: Akkor tulajdonképpen kottakiadáson gondolkodsz most?

Sz. G.: Ha elkészülök a megszűrt anyaggal, akkor elgondolkodom a kottakiadáson. De ez nagyon idő- és nyugalomfüggő dolog.  De egy erős váz már megvan! Sajnos a kiadás már nem biznisz, ezt szívügyből csinálom, de ez nem érdekes. Nyilván sok minden van, amit az ember nem a pénzért csinál. Sajna ez is azok közé tartozik.

 

G.: Van kedvenc stílusod, vagy ritmusod, hangszered, amit, vagy amin nagyon szeretsz játszani?

Sz. G.: A dallamos improvizativ ritmusos zenéket szeretem, ahol a szines ütőhangszeres gondolkodás is előtérbe kerülhet. A dobkészítés gyerekkorom óta a hobbim. Rengeteg új ötletem van hangszerek összekombinálásában. Nálam most érett össze egy olyan összeállítása az ütőhangszereknek és a doboknak, ami számomra ideális. Benne van a konga, bongo, darbuka, djembe, mint kézi ütősök,  timbales, a cajon lábpedálos verziója, persze saját építésú gardántengelyes változattal, hogy elég gyors legyen, és egy teljes nem szokványos dobfelszerelés, elektromos lapokkal kiegészítve. Természetesen mindegyik saját ötlet, saját kezűleg megépítve és több zenekarban remekül működik.

 

G.: Milyen itthon perkázni, milyen ma itthon megnyilvánulni?

Sz. G.: Tizenöt év külföld után eléggé kiestem a körökből, s jött a letelepedés, építkezések, tanítás. Ezek kicsit kizökkentettek az aktív zenélésből. Új generációk nőttek fel azóta, akik nagyon ügyesek, de sajnos nem ismerjük egymást. Mondhatom, hogy megfrissült energiával, ötletekkel, különleges hangszerparkkal állok be ismét a zenei élet mezejére.

 

G.: Hol zenélsz jelenleg, milyen formációkban?

Sz. G.: Lerch István – Malek Andrea zenekar, Rytmix, Yust4You, különféle latin-amerikai formációk és dobos csapatok. Persze a régi haknikból azért akad még néhány. Nem említettem jelenlegi kényszeres hobbimat, a stúdiózást, ami a rengetegnél is több időt rabol el az életemből.

 

G.: Mit gondolsz a kompromisszumokról, a zenésztársakkal való kommunikációban, esetleg a zenén belül?

Sz. G.: Kulcsfontosságú dolog nemcsak a zenélésben, hanem a mindennapok emberi kapcsolataiban is. Meg kell akarni érteni a társainkat,  alázatosan hozzásegíteni őket a gondolatuk, mondanivalójuk kibontakoztatásában, és remélhetőleg ők is hasonlóan segítenek nekünk.

Szendi Gábor egyik speciális felszerelése

Az interjút készítette: Budai Krisztián.

E-mail: krx.krx@gmail.com, honlap: http://krxternational.blogspot.com. A fotókat Kelemen Gábor, Kardos Zsuzsa, Horváth Mihály készítette.