Ütős kis beszélgetések 2. – Dés András

A Gramofon.hu internetes folyóirat új sorozata az ütőhangszeres kultúrával foglalkozik. Másodikként Dés András ütőhangszeres előadóművésszel beszélgettünk a hazai jazz életről, a perkázásról, az evőeszköztartóról, a kalimbáról, a Bosphorus cintányérokról, a Farkasszem című színházi darabjáról és még sok minden másról. Az interjút Budai Krisztián, a fotókat Mészáros Csaba készítette.

BK: András, mikor és hogyan került kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

DA: Hatévesen, amikor elkezdtem az általános iskolát, a szüleim megkérdezték, hogy szeretnék-e zenét tanulni. Természetesen szerettem volna. Azt hiszem, nem ritkaság a hatéves kisfiúk között, hogy a dobok izgatják őket a leginkább. Én is így voltam ezzel, úgyhogy elmentem a kerületi zeneiskolába klasszikus ütőhangszereken tanulni.

BK: Hány évig tartott a klasszikus vonal?

DA: Kisebb-nagyobb megszakításokkal 6-7 éven keresztül.

BK: Utána milyen út vezetett a jazzdobolás, és a Zeneakadémia felé?

DA: A jazz-tanszakra jártam, de azt nem is tudom, hogy a Zeneakadémiához tartozott-e akkor. Amikor kamasz fejjel komolyabban kezdtem foglalkozni a zenével, viszonylag hamar kiderült, hogy az improvizációt különösen élvezem a zenélésben. Értelemszerű volt, hogy azt a műfajt választom, amelynek ez a mozgatórugója, vagyis a jazzt.

BK: Az első zenetanáráról tudna egy kicsit mesélni? Vagy az első meghatározó zenetanáráról, akinél azt érzi, hogy segítette a pályán?

DA: Az első ütős tanárom Sárkány Zsolt volt. Zsolt igazán megszállott ember, és úgy látom, hogy nagyon tudja motiválni a tanítványait. A klasszikus értelemben vett mester-tanítvány viszony kimaradt az életemből, a legtöbbet zenésztársaimtól tanultam. Aki legelőször és a leghosszabban inspirált, és akitől a legtöbbet tanultam, az nyilvánvalóan az édesapám (Dés László). A zenei ízlésvilágom és látásmódom kialakulásában apámnak volt meghatározó szerepe. Két ütős-dobos kollegámtól tanultam még sokat: az egyik Szalai Péter, tablás. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, a közösen töltött intenzív próbafolyamatok alatt igyekeztem minél többet magamba szívni az indiai zene gazdag ritmikai kultúrájából, aminek Péter nagymestere. Balázs Elemér nevét szeretném még kiemelni, akivel hét évig zenéltem a Balázs Elemér Groupban.Vérbeli jazz-zenész, a spontaneitás a lételeme és minden megmozdulása színtiszta zene. Rajtuk kívül persze számtalan nem-ütőhangszeres zenésztársam is van, akik rendkívül inspirálóan hatottak rám.

BK: Mi volt az, ami a perkázásban vonzó volt, ami miatt ezt választotta?

DA: Az az igazság, hogy erre nem tudom a választ. Ahogy a beszélgetés elején is említettem, valószínűleg nagyon sok hat éves kisfiú számára vonzóak az ütőhangszerek, én is így voltam ezzel. Ma már nem tudom megmondani, hogy hat éves fejjel mi is vonzott engem pontosan. Később egész egyszerűen azon vettem magam észre, hogy a zenélés, az ütőzés életem kihagyhatatlan, meghatározó része. Hamarabb lettem profi ütőhangszeres, mintsem ezen gondolkodtam volna.

BK: Ha már ütőhangszerek, felmerül a kérdés, miért pont a perka és miért nem a dobfelszerelés?

DA: Az a helyzet, hogy nagyon későn kezdtem el a dobfelszereléssel foglalkozni. A jazz-tanszak kapcsán muszáj volt elkezdenem komolyabban dobolni és egy viszonylag tűrhető szinten talán megtanultam dobszerelésen játszani. Közben az ember hallja és tudja, hogyan kéne ahhoz a hangszerhez nyúlni, milyen technikai tudás szükséges ahhoz, hogy olyan színvonalon játsszon rajta, ami egyrészt a saját elvárásainak is megfelel, másrészt pedig azoknak a zenésztársaknak, akikkel amúgy ütőhangszeresként együtt zenél. Bármilyen szomorúan hangzik, tulajdonképpen én lecsúsztam a dobolásról. Amit mai fejjel már talán egy picit bánok. De az élet ilyen szempontból igazságos, és amit elvesz az egyik oldalon, azt odaadja a másik oldalon. Sokat használok abból a tudásból, amit dobosként elsajátítottam. Ütősként rengeteg eszközt lehet használni, bármi hangszerré válhat a kezünkben. A szettem, amit már jó ideje használok, sok elemében hasonlít egy dobcucchoz, így bal kezemet ütősként, jobb kezemet dobosként (verővel) használom.

BK: Van-e kedvenc stílusa, vagy ritmusa, vagy egyfajta kísérete, amit nagyon szeret játszani?

DA: Nem jellemző, nem ebből az irányból szoktam közelíteni a zenéhez. A hangszereim jelentős része etnikus hangszer, emiatt muszáj volt valamennyire elmélyülnöm a különböző népzenékben. Furcsa is volt a jazzben megtalálni a helyemet, a hangszereim szerepét, hiszen ezeknek nincs tradíciója a műfajban. Így mindig az adott hangulathoz, zenei környezethez találtam, improvizáltam ritmikai szövetet. Ezek nyomokban lehet, hogy emlékeztetnek bizonyos etnikus zenei ritmusokra, de soha nem patterneket illesztek bele a zenébe, sokkal inkább ösztönszerűen használom az ötletet, ami jön. Sokszor hiszik azt, hogy agyas muzsikus vagyok, aki kimatekozza a zenéjét, pedig egyáltalán nem így működöm. A próbaterem, gyakorlás során persze sokat vacakolok összetettebb ritmikai problémákkal, de amikor a közös zenélésre kerül sor, a legritkábban közelítem meg spekulatív alapon a zenét.

BK: Van-e most példaképe, vagy volt-e valaha zenei példaképe főleg amikor elkezdett a perkázás felé elmozdulni?

DA: Sokan voltak rám nagy hatással, számtalan ikonikus figura, akiknek a felvételeit sokat hallgattam, leszedtem, transzkribáltam a játékukat. Az biztos, hogy az első ütős, aki nagy hatást gyakorolt rám, Horváth Kornél volt. Apámmal közös zenekaruk, a Trio Stendhal működése egybeesett zenei eszmélésemmel. Tátott szájjal hallgattam a játékát, sokszor nem is tudtam másra figyelni, annyira lenyűgözött.

BK: Esetleg tudna említeni néhány nevet, akit inspirálónak tekint?

DA: Dobosok közül Brian Blade egyértelműen meghatározó számomra, ütősök közül a legizgalmasabbnak, a leginspirálóbbnak Tupac Mantilla és Itamar Doari játékát tartom. Manapság kevésbé izgat a hangszeres virtuozitás, a  technikai tudás, sokkal jobban megmozgat az izgalmas, útkereső zenei világ és a zenei alázat. Pont emiatt elsősorban nem is ütős füllel hallgatok zenéket, sok olyan zenét hallgatok, ahol nincs is kiemelt szerepe az ütőhangszereknek. Chris Potter, Brad Mehldau, Tigran Hamasyan mind olyan kortárs jazz-zenészek, akiknek a zenei világa, egyéni hangja ragad meg elsősorban.

BK: A magyar zenészek az ön meglátása szerint szenvednek-e hiányt a külföldiekkel szemben?

DA: Arra, hogy a magyar zenészek miben szenvednek hiányt, nem biztos, hogy pontos rálátásom van, arról, hogy én, magyar jazz-ütősként mitől szenvedek, arról tudok beszélni. Rengeteg energiaveszteséget okoz számomra, hogy tartsam magamban a hitet, hogy az útkeresés fontos, sőt talán a legfontosabb. Hogy az, amit csinálok érvényes, van létjogosultsága. Hogy olyan alapvető értékek kérdőjeleződnek meg itthon nap mint nap, amelyek a nem csupán a jazz-nek, de a hétköznapi létnek is alapvetései. A nyitottság, az elfogadás, a bizalom jól hangzó szlogenek, de elég kilépni az utcára, hogy az ember szembesüljön vele, hogy ebben a frusztrált országban micsoda küzdelmet kell folytatnia az embernek ezeknek a megőrzéséért, akár saját magával is. Ijesztően alacsonyan van itthon az origó és úgy tűnik, mindig van lejjebb.

BK: Milyen itthon perkázni, milyenek a koncertlehetőségek, milyen itthon megnyilvánulni?

DA: A válaszom szorosan kapcsolódik az előző kérdéshez. Egy pici, 10 milliós országba vagyunk bezárva, egyre többször érzem azt, hogy az itthon az egyre inkább CSAK itthon marad. Ez különösen tragikus egy jazz-zenész számára. Ebben a műfajban különösen nagy szerepe van a külső hatásoknak, a találkozásoknak és annak, hogy az ember minél többféle szituációban tudja feszegetni a saját határait és kipróbálni, mi fér bele egy adott produkcióba. Fent van mondjuk négy zenész a színpadon, a szó pozitív értelmében kostólgatják egymást és ez jó esetben koncertről koncertre változik, fejlődik. Ezért fontos turnézni, a próbaterem falai között sosem fogjuk megtapasztalni azokat a szélsőségeket, amiket egy közönség előtti kötéltánc jelent. A vidéki jazz-élet gyakorlatilag meghalt. Szerencsére Budapesten van két világszínvonalú klub, amelyek folyamatos teltházzal működnek. Nekem persze az is nagy mázlim, hogy a hangszereimből és habitusomból adódóan sokféle műfajban tevékenykedem és keresem az új utakat. Gyerekműsorokban, beszélgetős esteken játszom, szerepelek az ország legkiválóbb íróival-költőivel, ezeket mind-mind imádom.

BK: Mely zenekarokban fordult meg eddig, és hol zenél jelenleg?

DA: Rengeteg zenekarban játszottam már, ezt most nem is tudnám hirtelen felsorolni. A legfontosabb számomra jelenleg a Farkasszem című szóló-előadásom a Szkéné Színházban, amelynek novemberben volt a bemutatója. Nagy munka volt, hosszú próbafolyamat előzte meg. Ütős szemmel az, hogy valaki egy szóló előadást csinál, mindenképpen nagy lépés. Nem jellemző, hogy egy ütőhangszeres egyedül kilép a színpadra, és ráadásul nem csak zenén keresztül fejezi ki magát, hanem különböző színházi eszközökkel is operál. Fontos még számomra az 1705 triónk Kaltenecker Zsolttal és Piri Bélával, egy másik trió Kovács Lindával és Fenyvesi Mártonnal, Oláh Szabolcs Quintetje, a Dina zenekar és Szalóki Ági különböző produkciói. És fontos szerepet játszanak életemben az írókkal közös estek is, szóval hála az égnek, van mit csinálnom.

BK: Mit gondol a kompromisszumokról a zenésztársakkal való kommunikációban, esetleg a zenén belül?

DA: A másokkal való együtt zenélésben elengedhetetlen a kompromisszum, de talán szerencsésebb közös nevezőnek hívni. Azért vagyunk ott, hogy közösen hozzunk létre valami értéket. Összeadjuk, amink van és hagyjuk, hogy ebből  valami klassz új zene szülessen. Ez a folyamat az egyes emberek részéről kompromisszumokkal jár, nem hajthatod csak a magadét, de a végeredmény sokkal izgalmasabb lehet, és megszülethet a csoda, hogyha mindannyian hajlandóak vagyunk engedni a saját makacs világunkból. Azt gondolom, hogy ha már közös zenélésre, csapatmunkára adtuk a fejünket, akkor nyugodtan nevezhetjük akár szakmai minimumnak is a másik iránti bizalmat. Viszont amikor az ember saját magával küzd, gyakorlás vagy egy magányos alkotói folyamat során, akkor minden egyes kompromisszum elvesz a végeredmény erejéből. Amikor a Farkasszemet raktam össze, többször előfordult, hogy olyan kihívások elé állítottam magamat, aminek nem láttam a végét. Megvolt az ötlet, előminták nem voltak, viszont voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, nem tudom, nem lehet megcsinálni, amit kitaláltam. Aztán megcsináltam és visszanézve olyan evidensnek tűnik az egész.

BK: Van-e esetleg olyan koncert, vagy lemez, amire igazán büszke?

DA: Természetesen most a legbüszkébb a Farkasszemre vagyok. Egyrészt ez az egyik legfrissebb dolog, amit létrehoztam, másrészt egy újszerű és határozott állásfoglalás részemről, bizonyos szempontból összefoglalója mindannak, amit eddig csináltam és amit gondolok a zenéről, művészetről és a körülöttünk lévő világról. Körülbelül 75 lemezen játszottam eddig és az ember persze mindig a legutolsóra a legbüszkébb. Jelenleg négy lemez utómunkálatai zajlanak párhuzamosan. Felvettük és megkevertük az 1705 új albumát, Oláh Szabolcs Quintetjének a héten jön ki a lemeze, Kovács Lindáékkal koncertlemezt rögzítettünk és hamarosan megkezdjük az új Dina anyag keverését is.

BK: Van egy Book Music című videó az egyik videómegosztó felületen, ami nekem az egyik személyes kedvencem öntől. Tudna erről egy kicsit mesélni?

DA: Nagyon örülök, hogy ezt említi, számomra is kiemelten fontos ez a darab. Talán ez volt az első lépés a Farkasszem felé. Böröcz András, New York-ban élő szobrászművész hallott egyszer játszani és a koncert hatására megkeresett, hogy ha készítene egy olyan szobrot, amelyen zenélni is lehet, volna-e kedvem játszani rajta. Éppen egy könyvszobor kollekción dolgozott, így jött a fa-könyv-szobor-hangszer ötlete, amire aztán én ezt a darabot írtam és elő is adtam a kiállítás megnyitóján.

BK: Az eszközhasználat után beszéljünk a hangszereiről. Milyen hangszerparkja van jelenleg?

DA: Rengeteg hangszerem van. A Bosphorus cintányérokat szeretném külön kiemelni, amelyeknek endorsere is vagyok. Nagyon-nagyon szeretem ezeket a tányérokat, szerelmes vagyok a hangjukba. Fehér Karcsi, a Bosphorus magyarországi képviselője keresett meg, mert tudta, hogy elsősorban ilyen tányérokat használok. Felvetette, hogy nem volna-e kedvem az endorsementhez. Számomra persze nem volt kérdés, sőt, megtisztelt az ajánlat. Fontos még megemlítenem a pergődobomat, amelyet Angyal Zoli (Angel Drums) készített számomra. Közösen találtuk ki a hangszert, Zoli türelmesen hallgatta újabb és újabb vízióimat, a végére különleges, egyedi és gyönyörű hangszer született. Az a hangszerpark, ami most a rendelkezésemre áll, hosszú idő alatt összeállított gyűjtemény, amelynek minden darabjához valami mély érzelmi viszony is fűz. Tulajdonképpen az ember szép lassan kiválogatja azokat az ütőhangszereket (vagy az ütőhangszerek válogatják ki az embert), amelyeknek a hangja leginkább közel áll hozzá.

BK: Mesélne az evőeszköztartóról, és a különleges, sajátos hangzásáról?

DA: Az evőeszköztartó használata igazság szerint nem saját találmány. Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt, amikor John Pattituci játszott triójával New Yorkban egy vallási közösség termében. Az első sorban ültem, teljesen akusztikusan zenéltek, spirituálékat, vallásos dalokat dolgoztak fel. Egyszerű, eszköztelen zene volt mindenféle látványos erőfitogatás nélkül. Rogerio Boccato játszott ütőhangszereken, ő használt egy ilyen evőeszköztartót is. Az egészben nem is maga a tárgy a hangsúlyos, hanem az az attitűd, miszerint bármi lehet hangszer, bármiből lehet zenét csinálni. Ennek ellentéte az új szerzeményem, egy kromatikus kalimba. Ezen a hangszeren sokat kell gyakorolni ahhoz, hogy értelmesen tudjak rajta játszani, nem egyszerű hangszer. Viszont látok benne perspektívát, sok időt töltök el vele és azt hiszem, kezdünk egymáshoz közel kerülni.

BK: A zárókérdésem az lenne, hogy mit tanácsolna egy kezdőnek, aki ezt a hangszert szeretné választani?

DA: Azt, hogy legyen nyitott, hallgasson sok zenét és próbáljon minél kevesebb prekoncepcióval közelíteni ezekhez a hangszerekhez, a zenéhez. Amellett, hogy figyeli a nagyokat és tanulja a tradíciót, sose felejtse el, hogy miért kezdett el zenélni és hogy a saját hang megtalálása a legfontosabb.

Budai Krisztián

E-mail: krx.krx@gmail.com; Honlap: http://krxternational.blogspot.com