Ütős kis beszélgetések 16. – Tar Gergely

Tar Gergely ütőhangszeres előadóművésszel Százhalombattáról, a fúvószenekari játékról, az Oktopusról, a flamencóról, a Trio á la Kodályról, és még sok minden másról Budai Krisztián beszélgetett.

Budai Krisztián

G:  Gergő, kezdjük a történetet az elején. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

TG: Százhalombattán nőttem föl, ahol évek óta komoly néptáncos élet folyik. Általános iskolás éveim alatt a Forrás Néptánc Egyesület tagjaként ismerkedtem meg először a ritmusképletekkel. Nyolcadikos koromban az egyik néptáncos társam megemlítette, hogy az édesapja garázsában egy rockbanda szokott próbálni. Invitált, hogy egyik este „lessük meg” a hangszereket, amikor nincsenek ott. Utólag is elnézést kérek a dobostól – akiről a mai napig sem tudom, hogy ki ő -, hogy stikában kipróbáltam azon az estén a hangszerét, de valójában neki köszönhetem, hogy a rákövetkező héten már a helyi zeneiskola ütő tanszakán kopogtattam, hogy én bizony dobolni szeretnék. Első tanárom így Pödör Bálint lett, aki ezután tárt karokkal várt.

Tar Gergely (fotó: Bársony Bence)

Ő adott először verőt a kezembe, vele indult minden, ezúton is köszönöm neki. Bálint akkoriban barátkozott össze Horváth Kornéllal, aki segített neki, hogy a zeneiskola LP hangszerekhez juthasson. Ezzel egy időben alakult a zeneiskola fúvószenekara is, szóval jókor voltam jó helyen. Többen is doboltunk a zenekarban, de ha éppen nem meneteltünk, hanem koncertet adtunk, akkor én rögtön az ütőhangszerek felé húztam. Óriási dolog volt, hogy tizenöt évesen körbe vagy pakolva profi kongákkal, bongóval, timbalesszel... S közben a tudtodon kívül egy  negyventagú zenekar megannyi szólama nyitja meg a füled egy életre...

Mondanom sem kell, hogy eleinte fogalmam sem volt, hogyan kell rendesen megütni egy kongát, vagy bongót, inkább a zene szeretete adott bátorságot hozzá. Közben nagyapám – aki ének-zene tanár és karnagy volt – és édesapám – aki élete végéig rengeteg koncertre elkísért, amikor csak tehette – gondoskodtak arról, hogy minőségi, s egyben változatos zenéket hallgató környezetben nőjek fel.

Gimnáziumba már Budapestre jártam, de rendszeresen visszajártam a fúvószenekarhoz. Akkoriban éreztem, hogy jó lenne valamilyen ütőhangszer-centrikus zenei stílust képviselő zenekarban játszani. Egy véletlen folytán ismerkedtem meg Turó András és Petz Bálint gitárosokkal, akiknek szintén sokat köszönhetek. Láttak bennem fantáziát, s bevettek a hol trió, hol kvartett felállású latin örökzöldeket játszó zenekarukba. Óriási élmény volt, hogy egyik pillanatról a másikra heti 3-4 alkalommal játszottam velük klubokban, rendezvényeken, hosszú éveken át. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy csak a zenével szeretnék foglalkozni. Közben a gimi alatt a bakelitlemezek pörgetésének varázsa is elkapott. Gyűjteni kezdtem a korongokat (new jazz, kísérleti elektronika, house stílusok…). Néha partikat is szerveztünk, közben ment a zenekarozás. Érettségi után az Oktopus Multimédia Intézetben elvégeztem egy hangtechnikusi képzést, majd évekig párhuzamosan a zenekarozás mellett Százhalombattán hangosítottam koncerteket a helyi ifjúsági klubban.

Tar Gergely (fotó: polgart)

Innentől felgyorsultak az események. András és Bálint révén ismerkedtem meg Lippai Andrea flamenco táncművésznővel és családjával, akiknek köszönhetően megfertőződtem a flamenco életérzéssel és kezdtem magam mélyebbre ásni a cajon rejtelmeibe. Omar Bashir iraki-magyar lantművésszel is Andráson keresztül ismerkedtem meg, azóta is együtt koncertezünk világszerte. Ezek a dolgok 2003 körül történtek. Pont akkor, amikor Balogh Gyuri megalapította a Ritmo 2003 ütőhangszeres klubot (később Batucada Band lett a neve), az Almássy téri Művházban. Ez egy nagyon komoly kezdeményezés volt Gyuri részéről. Workshopokat, tanórákat, koncerteket szervezett. Itt ismerkedtem meg Szendi Gáborral, Horváth Kornéllal, a Dely családdal, Gábor Andorral, Fehér Károllyal, Takács Márton, Schneider Szilveszterrel, Kovács Ádámmal, Gyurits Tamással, és még sorolhatnám… A szakma nagy része ott volt akkor, elérhetővé váltak a VHS-ek, kották, és egyszerre kinyílt a világ. Közben Lucio Dominguez kubai énekessel nyolcan megalapítottuk a Cuba Ritmo latin zenekart. Akkoriban komoly salsa élet volt itthon. Nagyjából ezzel egy időben ismerkedtem meg Révész Richárddal (az ország talán legkiválóbb latin zongoristájával), s zenekarával a Ricardo Salsa Clubbal, melyben később én is játszottam. Ekkoriban kezdtem foglalkozni mélyrehatóbban a kubai zenével, a timbalesszel, a cascara- és kolomp kíséretekkel. Jó iskola volt ez nekem mind zeneileg, mind pedig a hangszeres felkészültségemet tekintve.

Közben felvételt nyertem a Kőbányai Zenei Stúdió dob tanszakára, ahol Jávori Vilmosnál, majd Sramkó Jánosnál, az utolsó évben pedig Solti Jánosnál tanultam.

Megemlíteném még Babos Gyulát és Halász Jánost, akik zenekari gyakorlatain rengeteget tanultam az együttzenélésről. Nagyszerű négy évet töltöttem ott. Nagyon jó volt a közösség, a mai napig megannyi zenésztársammal játszom onnét különböző formációkban.

Tar Gergely (fotó: polgart)

G: Az évek során kik voltak a mestereid?

TG: Az iskolai tanáraimon kívül sokat köszönhetek  Balogh Gyurinak, aki összerántotta anno az ütőhangszeres közösséget. Gábor Andornak, aki rengeteg hangszervásárlásban segített, és évekig csapkodtuk együtt a bőröket az ország különböző diszkóiban. Kiemelném még Dely Shangot, akit elég volt csak figyelni, mikor együtt játszottunk. S persze azok a nagyágyúk, akikkel egy-egy workshop erejéig találkozhattam, mint Giovanni Hidalgo, vagy Samuel Torres – akivel volt szerencsém egy koncertet is adni a néhai Alcatrazban. Aztán ott volt még Alex Acuna, akivel többször is találkoztam. Ismertük már egymást sok évvel korábbról, Frankfurtból, amikor kurzust tartott a Musikmessén. Meglátott, és egyből felhívott a színpadra jammelni, majd utána órákig beszélgettünk egy kávé mellett.

Fehér Karcsit is megemlíteném, mert ő szerettette meg velem az afrikai zenét, egyébként neki is sokat köszönhetek a hangszereim szempontjából. Ő mutatott be, és ajánlott a Bosphorus cintányér cégnek, akiktől nagyszerű tányérokat kaptam. Illetve rajta keresztül játszhatok a nagyszerű Gon Bops ütőhangszereken. Az én értelmezésemben nem csak az a „mester”, akitől évekig tanulsz, hanem lehet az bárki, akivel pár óra beszélgetés, vagy együtt zenélés alkalmával egy életre szóló élményt ad. Utazásaink során a Közel-Keleten, Kubában vagy Andalúziában is mindig volt 1-1 olyan helyi zenész, akinek a játékát, vagy a szavait sosem fogom elfelejteni. Ők is mestereim.

Tar Gergely (fotó: polgart)

G: Hol zenélsz jelenleg, milyen zenekarokban, projektekben lehet téged látni-hallani?

TG: Sok formációban játszom jelenleg, nehéz lenne bármelyiket is kiemelni, de kettőt mindenképpen megemlítenék. Az egyik a Trio á la Kodály, Oláh Dezsővel és Erdő Zoltánnal.

Az elmúlt években sok zenekarban játszottam, sokféle zenét. De ha olyan zenekarban játszom, ahol érzem a gyökereimet, azt is gondolom, „ennek értelme van”. A trió ilyen: autentikus, hagyományápoló, de mégis modern.

A másik a Magyar Rhapsody Projekt, amit Bársony Bálint keltett életre. Magyar klasszikusok műveit dolgozzuk át a saját ízlésünk szerint. Itt is kiemelném a zenekar tagjait: Elek Norbert, Rieger Attila, Végh Balázs, Máté László. Ezzel a nagyszerű csapattal idén 8 éve játszom együtt. Sok színházi munkánk van a Budapesti Operett Színházban. Hazai és külföldi sztárokat kísérve adunk koncerteket, illetve Hangszersimogató névvel gyerekeknek szóló koncertsorozatot is működtetünk. Ezen kívül hét éve játszom Molnár Ferenc „Caramel” zenekarában, három éve Szikora Robival az R-Go-ban, tíz éve Omar Bashirral, és kb. tizenöt éve Lippai Andreával és lányával Pirók Zsófival a FlamneCorazón Arte társulatban. Ezek mellett session- és stúdiómunkáim is vannak, szóval akad feladat bőven...

G: Általában milyen hangszeren szoktál játszani? Van-e olyan, hogy általában, vagy ez mindig változik?

TG: Az, hogy milyen hangszeren játszom, természetesen az adott zenekartól függ. Popprodukciókban főleg conga, bongó, timbalesz, effekt hangszerek…stb. A flamenco zenében cajon, udu, djembe a bázis. Ha a trióval játszom, akkor cajon, melyet „obként használva egészítek ki cintányérokkal, s más dobokkal. Talán ebben a közegben a legizgalmasabb, sokat lehet kísérletezni a hangzásokkal. Ritka, hogy kétszer teljesen ugyanúgy raknám össze a felszerelést.

Tar Gergely (fotó: Rieger Attila

G: Tanítasz valahol?

TG: Magánórákra, tanításra sajnos nem jut időm, pedig szerettem azt is. Régebben volt egy-két lelkes tanítványom. Néha sikerül leszervezni egy-egy cajon workshopot Horváth Szilárd cajonkészítővel – akit jó szívvel ajánlok mindenkinek.

G: Van-e a kedvenc műfajod, ritmusod?

TG: Nehéz lenne kiemelni bármit is, az biztos, hogy a latin jazz és modern flamenco a kedvencek között van, mint műfajok. A flamencón belül számomra nagyon izgalmas a bulerias, a kubai zenében pedig a timba. Ami biztos, hogy a világzenei és autentikus, tradicionális zenék első helyen vannak.

G: Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választja?

TG: A kezdőknek azt tanácsolnám, hogy mindenképpen a zenén keresztül közelítsék meg a hangszert és ne fordítva. Szolgálják a zenét! Illetve minden ütőhangszerrel – amin játszanak – legyenek tisztában, hogy honnan származik, s hogy milyen zenei környezetből jön, aztán persze lehet kísérletezni.