Ütős kis beszélgetések 15. – Dely István

Eredeti közlés: Gramofon.hu, 2018. 01. 30.

Dely István ütőhangszeres művésszel, tanárral, filológussal beszélgettünk Kubáról, Kolumbiáról, az LGT-ről, a Tabala kottáról, a Művészetek Völgyéről, zenei tradíciókról, és mág sok minden másról.

Az interjú eredetileg spanyol nyelven készült, Leonor Dely segítségével. A fordítás Jakab Máté munkája.

Budai Krisztián

Mikor, és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

Budapesti születésű jazz-ütőhangszeres, filológus, a német, spanyol és angol irodalomban jártas műfordító vagyok. Diplomámat kortárs latin-amerikai irodalomból szereztem Havannában, Kubában. A történet ott kezdődik, hogy gyerekként – nem tudom miért –, folyton arról álmodoztam, hogy egyszer majd a trópusokon élek feketék között, hallom a zenéjüket, és dobokon játszom. Amikor lehetőséget kaptam, hogy mesterképzésemet a latin-amerikai irodalom tárgyában végezzem el, ez az addig utópisztikus álom hirtelen testközelbe került. Három, Kubában töltött év során az afro-kubai vallásoknak szenteltem az időmet, rituális folklórközösségekben, valamint a szegénynegyedek rumba mestereitől ütőhangszerezni tanultam. Miután visszatértem Európába, tíz éven át igyekeztem ezeket a hagyományokat az akkori zenei stílusokba beágyazni. Akkortájt ez átívelt a progresszív rocktól kezdve a modern jazzen át egészen az operettig.

Milyenek voltak akkoriban a hazai zenei viszonyok?

Nagyon kevés lehetőség volt felvételeket készíteni. Főleg az angolszász tánczene dominált. A son, a bolero és a progresszív rock jelen volt, ahogy a klasszikus zene is, de ritmikailag nagyon szegényesen, annak dacára, hogy kiváló zenei tehetségek éltek itthon.

Kik voltak a mestereid? És kicsoda Millero Congo?

Az akadémiai tanulmányaim mellett az afrikai eredetű poliritmikus zene évezredes múltú hagyományát tanulmányoztam. Kubában sok hagyományőrző közösség maradt fent, némelyik a mai napig él. Ilyenek például a palo congo, a yoruba, az arará, melyek a haiti vodú, a brazil candomblé, vagy a suriname-i winti hagyományok rokonai. A tanulmányaim során a congo közösség az első európai tatanganga pappá szentelt. Ezért a mai napig mély tisztelettel, szeretettel és köszönettel tartozom néhai tanítóimnak. A Millero Congo nevet babalao és tatanganga tanítóimtól kaptam. A név lefordítva Kongó Magvető, és egy életre szóló küldetést is jelentett: nem csak az ütőhangszerezés mesterségének továbbadását vállaltam ezzel, hanem az afro-kubai hagyományok tiszteletének továbbadását – a legszélesebb értelemben. Ennek a küldetésnek a beteljesítése saját fiaimmal kezdődött, majd később számtalan, Kolumbia atlanti partján élő tanítványon keresztül folytatódott. A Millero Congo nevet később családom akusztikus-fúziós zenekara is felvette, amikor célul tűztük ki a Karib-térség afrikai eredetű zenéinek összegyűjtését, népszerűsítését, megmentését, hogy így erősítsük a térség kulturális sokszínűségét. Ekkor már házas voltam Leonorral, aki énekes és dalszerző, fiaim pedig 8 és 10 évesek voltak.

Kik a zenei példaképeid?

Kubában José Oriol Bustamante (néhai tatanganga tanítóm), Jesus Pérez (batá dobos), Lázaro Ros (yoruba énekes), Chucho Valdéz (zongorista), Celia Cruz (énekesnő), a haiti zenében pedig Samba Zao.

Amikor tanulmányaidat folytattad, volt-e Magyarországon hozzád hasonló ismeretekkel bíró ütőhangszeres?

Megtiszteltetésként fogom fel, hogy úgy tudom, én vagyok az első magyar latin ütőhangszeres, aki a Kelet-Európai zenébe bevezette ezt a hagyományt – és remélhetőleg nem az utolsó.

Melyik zenekarokat említenéd, akikkel visszaérkezésed után játszottál?

Visszatérésem után lehetőségem volt játszani többek között a Kőszegi Rhythm and Brass progresszív jazz és a Lokomotív GT progresszív rock zenekarokban, valamint a Rákfogóban, ami fúziós jazz műfajában a legnagyobb hazai, nemzetközi hírnévvel bírt akkoriban.

A legkedvesebb felvételeim pedig az 1972 és 1976 közötti évekből a Testvér Berki Tamással, LGT-vel készített lemezek (Az eső és én, Ezüst nyár, Mindenki, Segíts elaludni, Senki gyermekei, Ringasd el magad), Kovács Kati két felvétele (Maradj még, Szólj rám), továbbá a Fonográf Koordináták, a Kőszegi együttes Afrikai utca, a Rákfogó Olajváros, Orszáczky Miklós Bebop sirály és Deseő Csaba Deodato című lemezei.

Miért döntöttél az ország elhagyása mellett?

Magyarországon tartózkodásom alatt végig visszavágytam a Karib-térségbe, de az, hogy ott is maradjak, nagyon nehéz vállalkozásnak tűnt abban az időszakban. Az egyik turnénkon, Párizsban ismertem meg mostani feleségemet, Leonort. Ő egy kolumbiai folklórzenekarral turnézott, és ez szerelem volt első látásra. Innentől minden a felkészülésről és tervezésről szólt, először Bogotába mentem, majd onnan Cartagenába, a karibi partra, ahol azóta is élünk, amikor nem turnézunk.

Melyik országokba jutottál el tanulmányaid során?

Először is Kubába. Amikor már négy éve Kolumbiában éltem, a kulturális ökológia iránt köteleztem el magam, mely a kulturális háttér megőrzését, és sokszínűségének védelmét célozza. Ennek jegyében eljutottam az Elefántcsontpartra, Ghánába, Gambiába, Bissau-Guineába, Kolumbia északi régióiba (Caucába például), Haitire, Panamába, Hondurasba, a Dominikai Köztársaságba, Guadeloupe-ra, Martinique-re, Brit- és Francia-Guyanába, Suriname-ba, illetve az Egyesült Államokba. Mindezen helyeken kölcsönösen adtam és vettem órákat az ottani közösségekkel, tehát tanultam és tanítottam, felvételeket készítettem helyi zenészekkel, és a fellelhető zenei folklórt gyűjtöttem. Tartottam konferenciákat, workshopokat tradicionális előadó-művészeti témában.

Mesélj a könyvedről, a Tabaláról, illetve az ebben használt kottáról!

Az utazással töltött évek során fejlesztettem ki egy saját kottázási metódust, mely a Tabalá könyben alkalmaztam. (Ez a rendszer részben írástudatlan gyerekek számára készült, az ütőhangszerek főbb hangjait szimbolizáló jeleket használ táblázatokban, jellemzően nyolcados beosztásban, közérthető és egyedülálló módon – JM.) A könyv sajnos több nehézség okán a mai napig nem jelent meg, de létezik spanyol és angol nyelven is, a Kolumbiával foglalkozó fejezetet magyarra is lefordították. A könyv teljes címe: Tabalá: Dobok mindenkinek. A mű egyedülálló, célja pedig az, hogy segítsen a számos, afrikai eredetű zenei hagyományokkal foglalkozó zenésznek, tanárnak, zenekedvelőnek abban, hogy ezt a hihetetlen sokrétű hagyományt továbbadja a tanulni vágyóknak, abban a meggyőződésben, hogy minden idők és népek zenei hagyománya közös hagyományunk. Több, mint 60 afrikai eredetű ritmusvilágot mutat be, ahogy azok fennmaradtak Kolumbiában, Haitin, Hondurasban, a Dominikai Köztársaságban, Guadaloupe-on, a Francia-Guyanában, Suriname-ban, illetve Brazíliában. A felépítése nagyjából a következő: bevezető, a fekete zene definíciója, Afrika: a Föld közepe és az emberiség bölcsője, a feketék zenéjének általános jellemzése, Afrika Amerikában, a feketék zenéjének jelene és jövője, a dobok. A második rész témája Kolumbia: kultúrtörténete, népi ritmusvilágok, hangszerek, a hangszerek megszólaltatása, a jelölésrendszer, illetve ritmusok 4/4-ben és 6/8-ban.

Amikor 2004-ben először visszajöttél Magyarországra, az ütőhangszeres élet rögtön felpezsdült. Jómagam is részt vettem a Művészetek Völgye Ütősvölgy című eseményén, ami felejthetetlen élmény volt, részben ez indított el a kézi ütőhangszereken való játék felé. Te és családod hogyan éltétek meg ezt az eseményt?

Mikor én visszatértem, itt élő néhai fiam, Dávid és zenekara a Tumba y Quema már ismert szereplője volt a hazai zenei életnek. Takács Marci segítségével Shangó és Dávid akkorra már létrehozták a DelyPercussion iskolát, és workshopokat, illetve magánórákat tartottak. Az Ütősvölgy ennek nyomán jött létre. A családom számára ez a kurzus nagyon felemelő élmény volt. Akkoriban még a Millero Congo is aktív zenekarként működött, és hirdette az etno zene sokszínűségét – afrikai szent dobokkal, spanyol gitárral, indián fuvolákkal, elektronikával… Leonor lenyűgöző hangja foglalta keretbe Kolumbia, Kuba, Haiti, Suriname és Brazília zenéit. Ez így egy nagyon különleges egységet képezett.

Mindkét fiadból zenész lett. Sajnos Dávid már nincs közöttünk. Shangó virtuóz ütős. Milyen volt a légkör, amikor ők még fiatalok voltak, és együtt éltetek?

1978-ban Leonor és én úgy döntöttünk, hogy Cartagenában fogunk élni. Eleinte duóként léptünk fel: ő énekelt és gitározott, én pedig ütőztem. A következő évben megalapítottuk dobiskolánkat a Karib-Tenger partján, egy gyönyörű, gyarmati stílusú épületben. 1986-ban ez az iskola már a Cabildo de Tambores Millero Congo nevet viselte, és célja az volt, hogy összegyűjtse és továbbadja az afrikai eredetű karibi zenék hagyományait. Dávid szavaival élve: “kora gyerekkorunk óta együtt zenéltünk, pusztán azzal a céllal, hogy örömet okozzunk egymásnak. A zene része volt az otthonnak, egyben a legmegfelelőbb eszköz érzelmeink kifejezésére”.

1993-ban Barranquillában is alapítottál egy dobiskolát, ahol már a gyerekek segítségével folyt az oktatás. Hogy teltek ezek az évek?

A barranquillai dobiskolát (Escuela de Percusión Barranquilla – EPEBA) családunk és négy fiatal helybeli működtette: Fredy Bolaños, Einar Escaff, Lina Babilonia és José Luis Tovio. A zenei célok között szerepelt a nueva gaita stílus hagyományainak megőrzése és felelevenítése – ez már a Millero Congo zenekar koncepciójában is megtalálható volt (a gaita egy tradicionális indián fuvola – JM). A Millero Congo az évek során sokféle zenei stílussal érintkezett, mindvégig kiemelt szerepet szánva a folklórzenének. Voltak rock (rockumbia) és jazz fúziók, megjelentek zenénkben hagyományos afrikai dobok, és Kolumbia csendes-óceáni partvidékének a tradícióit is feldolgoztuk – úgymint Kuba, Brazília, Puerto Rico, vagy az Antillák szigeteinek zenéi. Ezekben a fúziókban találkozik egymással a rumba és a cumbia, a puya és a bembé, a conga és a chandé, a makuta és a fandango, a samba és a mapalé, a currulao és az abozao, és még sorolhatnánk: batucada, gahú, kpatcha, mozambique...

Életed egy szakaszában meghatározó helyszín Palenque de San Basilio. Mesélnél erről az időszakról?

Palenque egy nagyon különleges néhai erődfalu Mahates körzetben, Bolívar tartományban. Benkos Biohó, egy szökött rabszolga alapította 1607-ben, Cartagenától mintegy 50 kilométerre van. A spanyolok kétszáz évig nem tudták visszafoglalni a valaha volt rabszolgákból álló lakosságtól. A falu kultúrájában máig megőrizte számtalan afrikai törzs hagyományát – nyelveket, zenét, táncot, étkezési szokásokat. A lumbalú például egy halotti szertartást kísérő zene és tánc. A Son Palenquero egy jelentős helyi zenekar, melynek zenéjében ez a stílus találkozik a huszadik században a környékbeli cukornádültetvényekre dolgozni érkező kubaiak folklórjával. Egy másik jelentős, innen származó zenekar a Sexteto Tabalá, melynek énekesével, Marcianóval alapítottuk meg a Palenquei Dobfesztivált, amelyet azóta is minden év októberében tartanak meg. Amikor a fiaim 10 és 12 évesek voltak, mi is felléptünk.

Sokak mestere voltál. Kiket emelnél ki tanítványaid közül?

Carlos Ramos (kongák, Németország), Roberto Guzmán (ütőhangszerek, gaita), Hermes Jirado (dobok és fuvolák), Einar Escaff (dobok), Fredy Bolaños (dobok), Jakab Máté és Takács Márton (ütőhangszerek), Waidis Ortega, Cristian Urueta, Joel Londoño, Robi Brave.

Mi a kedvenc zenei stílusod?

A yoruba hagyomány ritmusai, és a guaguancó.

Családoddal és vendégzenészekkel több albumotok is megjelent, KC Porter producer gondozásában. Ezekkel többször is turnéztatok az Egyesült Államokban. A közös metszéspont a zenében a Bahá'í valláshoz kötődik. Hogyan lett a vallás számotokra zenei inspiráció?

Amíg az egész család együtt volt, sokféle párhuzamos projektünk volt. Miután a fiúk más országokban kezdtek új életet, igyekeztünk nem felhagyni a családi produkciókkal. Leonor zenéje egyben képviseli Kolumbia hármas identitását, ő mindig egy kirobbanó energiával és életörömmel állt zenénk középpontjában. 1999-ben jelent meg az Ámame – Las Palabras Ocultas de Bahá’u’lláh című albumunk, melyen Leo szerzeményeiből válogattunk. A dalok Bahá’u’lláh írásai nyomán keletkeztek, üzenetük a szeretet összekötő, átformáló és felszabadító erejéről szólnak. Az albummal az USA több városában turnéztunk.

2002 nyarán az Ámame második turnéja után készítettük el a Talismán album stúdiófelvételeit, melyben a karibi világ több angolszász zenei hagyománnyal találkozik. Azt gondolom, sok, addig ismert zenei határt kitágított ez az album, a törekvés egy egyetemes zenei fúzió létrehozása volt. Elkészítésében közreműködött JB Eckl, Shangó Dely, Pancho Tomaselli, a producer pedig KC Porter volt. A zenei rendezés az én munkám, ahogy az előző albumon is.

A 2010-es Ora Tambó személyes tisztelgésem azon hagyományok előtt, amelyeket negyven év alatt három kontinensen szerzett zenei kutatómunkám érintett. Ennek a terméséből igyekeztem kortárs, egyben spirituális irányultságú kompozíciókat létrehozni, melyek spanyolul, angolul, kreol, portugál, kínai, perzsa, arab, garifuna és magyar nyelven szólalnak meg. A lemezen hallható folklór a kubai santeríától a haiti vodunon át a brazil candombléig számtalan hagyományon átível, és közvetíti azt az egyetemes szentséget, amely mindezek mélyén rejtőzik.

Szintén 2010-ben jelent meg a Makerule, amely egy nagyon intim, minimalista tiszteletadás Kolumbia, és az ott élők előtt. A lemezen Leonor interpretálja az ország különböző régióinak legismertebb és kedveltebb szerzeményeit.

Az Esto es fe című album a legutolsó munkánk, ebben mindkét fiunk is részt vett. A kompozíciók Leo munkái, egyaránt afro-karibi és indián hagyományok nyomán. Az albumot posztumusz fiunknak, Dávidnak ajánlottuk, aki 2013-ban Magyarországon hunyt el.

Jelenleg zenélsz?

Az ötödik albumunk megjelenése óta, amelyeknél a felvételekben és az utómunkákban is jelentősebb szerepet vállaltam, sokkal kevesebbet zenélek, illetve koncertezem. 2007-ben Barranquillában egy dobterápiás foglalkozást indítottunk, melyben a dobok a meditáció, a spirituális ébredés, és a csapatszellem kialakításának a médiumai. A foglalkozások segítségével felszínre hozhatók mélyen elnyomva hordozott érzelmeink. A dob tehát egy eszköz is, egy út a gyógyuláshoz, a csoport pedig ennek a szándéknak a közös megnyilvánulása. Persze nem kizárólag erről van szó: a közös dobolás stresszt old, transzba hozhat, önismerethez segít, önbizalmat épít, levezethet feszültségeket, egyben pedig segíti az erősebb közösségi érzések és egység megtapasztalását. 2014-ben a dobterápiás csoport Cartagenába tette át székhelyét, a FUNSANARTE alapítvány jóvoltából.

Mit tartasz életed legkiemelkedőbb eredményének?

A döntést, hogy neki mertem vágni az ismeretlennek, annak ellenére, hogy tudtam, az akkori rendszer ezt keményen meg akarja majd torolni. Döntésem leggyönyörűbb következménye pedig a családom, később pedig a Bahá'í közösség megtalálása.

Mit javasolsz egy kezdő zenésznek, aki az ütőhangszerek világát választja?

Ne becsülje le a dobolás spirituális és érzelmi síkjait! Fontos, hogy ütősként sokoldalú és technikás legyen egy zenész – több zenekarban is megfelelve a követelményeknek – de mindig szerénynek kell maradni. A tanulás pedig soha nem ér véget! A dobok ideális eszközök az önismerethez vezető úton. Az ütőhangszereken való zenélés feszültséget old, energiával tölt fel, és érzelmi sebeket gyógyít. A dobok lelkesítenek, eufóriát okoznak, transzba ejtenek. Közösségi élményt adnak, és utat mutatnak az élet szeretetéhez. A tudatosság több szintjét bejárhatjuk velük, és felszámolhatjuk az egymástól elválasztó határokat. Dobokkal kifejezhetőek olyan érzelmek, melyek szavak útján nem – ezzel pedig gyógyító eszközzé válnak a kezeink között.

Dely István 2017 októbere óta hosszas betegség és több operáció után lábadozik Cartagenában, egy kórházban. Felesége és barátai ápolják, de mindez nagyon költséges, így egy helyi, jótékony célú közösségi finanszírozással foglalkozó weboldalon gyűjtést indítottak. Kérünk bárkit, akinek szándékában áll adományozni Dely István felépülését segítendő, hogy vegye fel a kapcsolatot Jakab Mátéval (matejakab@yahoo.com; https://www.facebook.com/matejakab), aki igyekszik megszervezni, hogy az adományok István öccsén, Shangón keresztül eljussanak hozzá. Sajnos az említett weboldalhoz tartozó bankszámlára eddig közvetlenül nem sikerült eddig utalni.