Ütős kis beszélgetések 13. - Varga Livius

Varga Livius ütőhangszeres előadóművésszel beszélgettünk Dunaújvárosról, Amerikáról, a Quimbyről, vasakról, hangzásokról, Trowa cinekről, rogyasztott kolompokról, slapekről, gyakorlásról, együttzenélésről, és még sok minden másról.

Budai Krisztián

G: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

VL: Zenei általánosba jártam, a Móricz Zsigmond Általános Iskolába, ahol Kodály-módszer szerint. Heti öt énekóránk és három kórusunk volt, mindemellett ajánlott volt a helyi zeneiskolában valamilyen hangszeren tanulni. Szolfézsra nem kellett járni, mert azt kiváltotta a zenei általános. A ritmika kapcsán fontos, hogy a néptánc is ajánlott volt, öt évig néptáncoltam, az énekórákon pedig a zenetörténeten, zeneelméleten át egy igen nagy népdal kincset adott át az énektanárunk. A kóruspróbák azért voltak fontosak, mert az együttzenélés alapjait itt tanultam meg. Ahogy változott a hangom, énekeltem alt egyet, és alt kettőt, sőt, gimnáziumban még egy évig jártam kórusba, de onnan rossz magaviselet miatt kirúgtak. Nem akkor lett rossz a magaviseletem, amikor középiskolás lettem – ott még kicsit szelídültem is -, csak általánosban nem rúghattak ki, mert kötelező volt a kórus.

(fotó: sinco)

G: Kik voltak a mestereid, akiktől tanulhattál?

VL: Az első ütős mesterem a Schwartz dobos-dinasztia tagja, Schwartz János volt. Nagyon széleskörűen tájékozott ember volt, ismerte Stewart Copelandet és a Police-t éppúgy, ahogy a klasszikus zenét és a klasszikus orkesztrális dobolást is. Ő járt Dunaújvárosba ütőhangszeres órákat adni, sőt, kamarazenei órákat is szervezett, ahol azok a diákok kaptak lehetőséget, akik jól haladtak, fegyelmezettek voltak az órákon és gyakoroltak is. Ütős triókat, kvartetteket, néha kvintetteket játszottunk. Jártuk a fesztiválokat és sok különdíjat hoztunk el. Schwartz János maga készítette a hangszereket és írta a darabokat. Eleinte a pergődob, később pedig a timpani szólamot kaptam, így már elég korán találkoztam érdekes hangzásokkal és együttjátékkal. Ezekben a darabokban volt módom igen korán megismerni a poliritmiát, illetve megfigyelni, hogyan alakulnak ki a szólamok, hogyan jön létre egy dallam, egy téma vagy egy kíséretet úgy, hogy elvileg minden hangszer kísérőhangszer. Persze, erről egy afrikai embernek biztosan más lenne a véleménye, mi ütőhangszeresek ezt pontosan tudjuk, hiszen az ütőhangszerek is ki tudnak teljesedni akár egész zenekarokká.

Hetedik osztályban kaptam egy másik tanárt, aki elsősorban zongorista volt, és az ütőhangszer csak melléktárgya volt, ő a xilofon világába vezetett be minket.

Akkor már jó ideje nem figyeltem énekórán. A jó jegyeket lazán, zsebből szereztük meg énekléssel, miegyébbel. A kottát csak nagyjából figyeltük, inkább fülhallás alapján tanultunk. Kóruson senki nem vette észre, hogy a szolfézsban nem annyira vagyunk otthon, mert tudtunk teljesíteni, blattoltunk a kottából. Ha kicsit tévesztettünk, helyretették, megjegyeztük – visszagondolva hiányzik is, még ha sok mindent pótoltam is az évek során.

Középiskolában volt egy rockzenekarunk, ezt a Quimby-történelemből is lehet ismerni: Mikuli Ferenc, Kiss Tibi és a bátyja (szólógitárosként), illetve három évfolyamtársunk alkotta a zenekart, amelyben én lettem a dobos. Saját hangszerem is volt, apukám vette nekem nyolcadik osztályos koromban. Valami pajtában ált 15 (bár az is lehet, hogy 25) évig. Főleg kosármeccseken, meg közösségi eseményeken használtam, mint zajkeltő dolgot. Egyszóval nem főfunkciójára használtam a dobot. Amikor elkezdtünk zenekarozni, akkor kezdtem el gyűjteni egy jobbra, aztán lett egy kicsit kopott Rogers dobfelszerelésem, Beverly pergővel, Paiste cinekkel. Elvittem, ha jól emlékszem, Finkeyhez, aki szétszedte, megnézte. Azt mondta, hogy ezek Medveczky-testek, csak a babák Rogersek rajta, de ne aggódjak, mert pompás dobtestek, csodálatosan szólnak. Egy eredeti Rogersszel rosszabbul járhattam volna. Eladtam, amikor kimentem Amerikába, így próbáltam kompenzálni anyámék költségeit, amit az utazásomba fektettek…

(fotó: sinco)

G: Hogyan jött nálad a perkázás?

VL: Amikor kimentünk Amerikába, vettünk egy ütőhangszert, hogy amikor játszunk a Central Parkban, hogy ne kelljen mindig a földet ütni. Ebből persze nem lett semmi, de otthon nagyon sokat játszogattunk. Nekem jutott egy pár konga, egy CP fiberglass – ez az LP-nek volt egy olcsóbb szériája. Piros volt, valódi bőr volt rajta. Jól szólt, de nem tudtam hangolni, elgörbítettem a keretét végül, aztán eladtam. Mire ez megtörtént, addigra itthon újraalakult a banda, akkor már Quimby volt a neve.

1995-ben visszamentünk Amerikába Tibivel. Akkor már kimondottan azért, hogy bár napközben dolgoztunk, esténként koncerteket hallgassunk. Míg első másfél évben az önálló életet tanultam kint, ebben a negyed évben Tibivel inkább az éjszakai életet kóstoltuk meg. Nem arról szólt, hogy elmerüljünk a R’N’R sötétebbik részében, hanem hogy minél több koncertet és élő eseményt lássunk. Végül úgy jöttem haza, hogy megint hoztam egy hangszert. Egy kint élő barátom vette meg nekem a kongát, évekkel később tudtam csak visszafizetni az anyukájának. Már az első alkalommal eldőlt, hogy én ütőhangszeres akarok lenni, nem voltam elég jó dobon, és azt gondoltam, hogy az ütőhangszeren majd könnyebb dolgom lesz. Csúfosat tévedtem... (nevet)

Nem könnyebb ez sem, mint más hangszer és biztos más is elköveti ezt a hibát, de muszáj elmondanom, hogy okuljon belőle az ifjúság. Nem úgy van, hogy ha brácsa nem olyan fontos, mint az első hegedű…

Lassan bontakozott ki előttem a perkás világ. Videókat néztünk, abból tanultunk, nem nagyon volt itthon jó tanár. Dunaújvárosiként nem sok ütőhangszerest ismertem, csak a Dely fivérekről hallottam, de róluk legendákat. Néztünk Steve Gaddet, az összes Santana felvételt. Nagy kedvencem volt a Paul Simon Central Parkbeli koncertje a sok ütőssel, azt rongyosra néztem. Szép lassan haladtam, néztem a videókat, hallgattam a zenéket, de pár dolgot rosszul tanultam meg, mert hallás után szedtem le és nem tudtam, hogy hogyan képzik pontosan a hangot. Később jött UFO – ő is az egyik „mesterem” –, vele beszéltük is nem olyan régen, hogy amit én játszom, az a brazil slap (nem mintha tudtam volna róla). Egy videón láttam egy ütőst, akinél csattant az ütés, de nem fogta le bal kézzel, nem is húzta maga felé, hanem csak becsapott a közepére. Ezt jó darabig gyakoroltam, aztán egyszer közelről megláttam, hogy így ütötte meg a kongámat Jorgosz (Georgios Tzortzoglou – a szerk.), aki Dunaújvárosba járt koncertezni a Barbaróval – talán előzenekar voltak. Nézte a hangszerem, „milyen jó kis konga”, aztán puff, odacsapott, és alaposan megfigyeltem a kéztartását. Töredékekből kellett összeraknom, amit tudok, nem volt „rendes” mesterem, hiányzott is. Szendi Gabi csinált egy tanfolyamot, beiratkoztam hozzá, de aztán el kellett mennie, mert valami hajón kapott állást. Mégis egy kincs volt, hogy negyed évig oktatott többed magammal. Minden szavára, mozdulatára emlékszem. Még évekkel később is visszagondolok arra, hogy ő ezt vagy azt annak idején hogyan mutatta, sőt, a mai napig azt a bemelegítő gyakorlatot csinálom, amit tőle tanultam (sűrítő papa-mama heel-fingerrel). A mesterség többi részét kézről lestem el, emiatt egy speciális ütőhangszeres lett belőlem. Kimaradt nagyon sok, a mai napig hiányzó klasszikus oktatás, reflex kialakítás, és talán egy kis szorgalom is hiányzott, mert a R’N’R néha fontosabb volt, mint az alázatos gyakorlás...

G: Úgy érzed most, hogy ez hiányzik?

VL: Igen, azt gondolom, hogy előrébb lennék. De nem tudom, hogy ez cél-e, mert megtaláltam a helyem minden zenekarban, ahol játszom. Tőlem nem várnak Changuito-figurákat, de nem is baj, mert kialakult valami, amit szeretnek a dobosok, szólisták, akikkel együtt játszom. Amikor ‘95-ben hazajöttem az új hangszerekkel, akkor csatlakozott a zenekarhoz Gerdesits Ferenc, aki dobos, nem ütőhangszeres, mégis nagyon sokat tanultam tőle a dobról, dobolásról, a dob és perka viszonyáról. Zenéket hallgattunk, a játékával példát mutatott, nem csak a Quimbyben, hanem a többi zenekarában, például a Marlboro Manben is. Vagy a próbák, a közös agyalások, ahogy elkezdett figyelni arra, amit én játszottam, tanácsokat adott, hogy mi sok, mi kevés. Igazi mesternek tekintem őt is, a mai napig folyamatosan tanulok tőle, nagyon jól tudok vele együttműködni.

Aztán bejött a képbe UFO is, eleinte csak vendégként, később a nagyobb produkciókban mint alkotótárs volt jelen. Például az Arénában volt egy külön dobos szett, amire szemét percussiont építettem. Bejöttünk próbálni a társasággal, összecsődült Nagy Dávid, Köles István Jr., Gerdesits Feri, UFO és jómagam. A brainstormingnak UFO és Gerdesits Feri lettek a vezérei, mi többiek pedig inkább csak követtük őket, apró ötletekkel segítettünk és összeállt a dolog. UFO bátran elmondhatja az ötleteit, nyitottak vagyunk. Az összes tag örül, ha UFO feljön a színpadra, annyira muzikális. Tátva marad a szánk egy-egy szólójától, de valójában nem a virgázás miatt szeretjük, hanem azért, mert olyan zenei ötletekkel, olyan apróságokkal is meg tudja támasztani vagy épp létre tudja hozni a groove-ot, ami új, mégsem okoz problémát, hogy megváltozik tőle a szám, hiszen a változás mindig pozitív irányú.

Amikor másodszor hazajöttem, egy LP Classicot is hoztam magammal – ez az a bizonyos barát hitelkártyájára vett konga, azóta is használom ezt a hangszert -, közben “B” hangszernek vettem egy Meinl kongapárt, amit később egy tumbadorával bővítettem. Próbákon három hangszeren játszom, koncerteken kettőn.

Nem vagyok egy nagy hangszergyűjtő, a fülemnek hiszek. Persze én is tudom csorgatni a nyálam egy hangszerboltban vagy egy weboldalon. Nem mondhatnám, hogy a zenével való foglalkozásomnak nagy részét tenné ki a hangszereken való filozofálás. Ha van egy hangszer, ami tetszik, mindig úgy érzem, fontosabb, hogy még jobban megtanuljak játszani rajta, minthogy hangszert cseréljek.

Úgyis azt mondják: „kézben van a sound”. A nagy mesterek keze alatt a leglepukkantabb hangszer is ugyanolyan jól szól. Ezt a célt még el kell érnem, aztán majd válogatok öreg koromra. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem tudok elképedni valami érdekes hangszeren. Például UFO most a Lovasi 50-re, hozott egy nagyon szép autentikus hangszert, aminek a hangja nekem az őserdő mélyét idézte.

Szóval így alakult az életem, mindemellett vittem a frontemberkedést, ez egy kettős szerep. Néha jó, néha egy kicsit nehezebb…

(fotó: sinco)

G: Milyen formációkban lehet téged látni-hallani?

VL: Vannak a Quimby mellett más projektek is, mint például a Braindogs, ahol különleges perkusszivitást igénylő Tom Waits dalokat játszunk. Külön vasakat hegeszttetek hozzá, mert olyan hangzásokra van igény, amelyeket hangszerboltból nem lehet beszerezni. Ezekhez a vashangokhoz a kolomp túl jó! Azt a hangot MÉH telepen lehet megtalálni, ahogy mondtam, a fülemnek hiszek. Nem érdekel, hogy néz ki. Van a hangszerparkomban például egy esztergagép-szellőzőcsővég – szakember mondta, én nem tudtam, hogy az –, illetve zártszelvényből vágatott vasak, és még sok egyéb… Bíró Szabi segített a barkácsolásokban, aki egyébként nagyon sok jó hangszerhez juttatott hozzá. Egyszerűen ért a vashoz, és a fantáziájával gyárt hangszereket. Van olyan hangszerem, aminek az a neve, hogy Szabivas – ez egy kézi hangszer, egy fogóval ellátott félgömbbe hegesztett három darab szög, amire fel van fűzve három-három lemezből kivágott karika, olyan, mint egy tamburin, csak ez nem olyan “csingilingis”, hanem durva vashangja van.

Ez egy másik világ. Már a legelején, amikor Tom Waits-dalokat játszottunk a Quimbyvel (amikor még nem voltak saját számok), megpróbáltunk leutánozni dolgokat, és voltak hangok, amiket csak úgy tudtam létrehozni, hogy összetört, rojtos Trowákat (régi keletnémet cintányér márka, már régen megszűnt - a szerk.) gyűjtöttem össze. Bagóért lehetett beszerezni - de nekem is volt egy pár, iskolákban is akadt belőle -, mert ezek fogytak. Ugyanis elkezdtek betöredezni – egyszerűen mert nem olyan a teste, mint egy rendes cinnek. Cintányérnak rossz anyag, de ennek meg jó, a megfelelő effekt hang létrehozására ebből többet egymásra halmoztam.

G: Mi lesz, ha elfogy az összes Trowa?

VL: Mára már azt is kifejlesztettem, hogyan lehet egymásra tenni egyébként normális tányérokat, mert a Trowákk fogynak a világból… Időközben jelentős Stagg készletet is felhalmoztam, azokat akár simán is használom. Vannak nekem szép cintányérjaim is, de az Faszinak (Gerdesits Feri “Faszi” - a szerk.) is van. Ami tőlem pluszban kell, azok nem a klasszikus cintányérok. Csak egy beütőm van a Quimbyben, egy 15 vagy 16”-os Paiste. Ezt is csak bizonyos helyeken használom, ha Faszi nem érne oda. Tört tányérjaim, roggyant kolompjaim, és más ilyen dolgaim vannak, nagyjából ez a hangszerparkom.

Egyszer beleszerettem a timbalesbe, és próbálgatom mind a mai napig a játékát, a Quimbyben viszont nem erre van igény. Oda nem a “jó” LP timbalesemet viszem (ez inkább próbatermi), nem mintha félteném a csillivilli hangszerem, hanem mert nem ugyanolyan a hangja. A Toca timbalesem jó mély, hosszabb a teste, mint arányában egy ilyen hangszernek. A lényeg, hogy mindkettőt lejjebb hangoltam, lejjebb van téve, mert konkrét lepukkant, tamszerű-fémes-rezgős hangokat kell belőle kiszednem.

Ha kimondottan timbales-szerű hang kell - általában csak lemezen -, akkor csak a másikat használom. Senkit ne tévesszen meg, a lemezen és a koncerten szereplő hangszer nem ugyanaz. Feri szuperül behangolt dobfelszerelése, tamjai mellé nem kell még egy tam, nagyon fontos, hogy ez elkülönüljön. A klasszikus timbales-játék okafogyott nálunk. A cascara (a timbales testen játszott két ütemből álló, szinkópákkal megtűzdelt kísérő pattern – a szerk.) is csak egy számban van benne, oda illik is, erről szól maga a szám. A többi helyen, amikor helye van az improviációnak, jön a shell (héj, test, a cascara (sp.) szó angol megfelelője – a szerk.) ütögetés.

Új hangszert általában új hangzás miatt veszek. Azért, mert esetleg valami jobb, vagy menőbb, azért nem. Olyan előfordul, hogy születik egy dal, és hallom, hogy oda valami új kellene, akkor azt másnap megveszem. Utánanézek, elmegyek érte, elmerülök benne, telefonálok… Most például keresek egy hangszert, mert a Marlboro Manben olyan a szettem, hogy van egy kis állványos bongo, mély hangnak van mellette egy Remo djembe, ami elég nehezen hangosítható, úgyhogy helyette valami hasonló méretű, de alacsonyabb és viszonylag mély hangú konga, vagy tumba kéne. Így lenne jó szintben, bal kézzel a bongón játszom, és jobb kézzel adom a mélyet, néha díszíteni megyek föl, vagy le. Ez az alap technika, amit Ferivel kidolgoztunk. Békák (a fadob, woodblock beceneve – a szerk.), kolompok mindenhol vannak, ezért hívnak engem „kolomp nagyhatalomnak” (nevet), annyi kolompom van, mint égen a csillag… A Quimbyben van egy régi sztori, vagy beszólás: „és akkor itt majd lesz egy kolomp szóló” – nyílván ilyen nem lesz. Bár a „Sehol se talállak” elején, amikor Tibi üvölt: „Afrika”, akkor öt-hat, vagy nyolc kolompon nyomok egy szólisztikusabb, hangsúlyosabb részt, persze közben lüktet a Gerdesits, erre szállnak be a többiek. Bőven van még feladat, például megtanulni jól shakerezni, maracasozni, a klasszikus maracasozáson túl összefogni hármat-négyet, mégis pregnánsan hozni egy dzsungelt...

G: Ezek nem is olyan egyszerű dolgok.

VL: Nagyon nem. Sokat kellett látnom, hogy mindezt hogyan csinálják, nekem könnyebb kézről ellesni a mesterséget. Sokszor megfigyeled, hogy a másik mit csinál, leutánzod, és elkezd működni, de elmagyarázni nehéz lenne. Régebben elkezdtem füllel levenni a güirozást (tá-titi), és előre indítva, egy mozdulattal csináltam. Egyszer azt mondta UFO, hogy milyen érdekesen csinálom én ezt, és más is így a hangja. Mire ezt így kifejlesztettem, kijutottam Kubába a feleségemmel, kirándultunk három hetet, ott aztán minden virágcserépből kijött egy trió és nyomta a Quantanamerát. Mindig volt valaki, aki énekelt, az énekes kezében pedig rendszerint a kezében volt egy güiro vagy egy maracas. Addig is sejtettem, hogy másként játszanak ezeken a hangszereken, mint én, de ez csak ott igazolódott be teljesen. Amikor hazajöttem, rácuppantam a netre is, és végül úgy tanultam meg a dolgot, hogy az egész testemet használtam. Úgy lépegettem, úgy mozdítottam a vállamat, úgy mozdítottam rá a hangszert a kis botocskára, ahogyan ők. A mai napig gyakorlom, de egyáltalán nem tökéletes, mégis azért tartok most itt, mert láttam élőben. Kubában nagyon nagy adagot kaptam zenéből, még akkor is, ha volt összesen tíz népszerű szám, ami mindenkinek benne volt a repertoárjában, abból is hármat ismételtek folyamatosan. Például a Che Guevara Songot, ez az ő Akácos útjuk.

(fotó: sinco)

G: Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választani?

VL: Azt mondanám, hogy nyugi, és amit Shifu, a kung-fu mester mond: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, de ésszel, türelemmel. Megvan a Karate Kid? Amikor az öreg Miyagi mester autót töröltet a kis Daniellel…

G: …és kerítést csiszoltat?

VL: Ezzel a legfontosabb mozdulatokat tette a kezébe, ez itt is így van. “Szép lassan, a sebesség majd később jön” - Richie “Gajate” Garcia mondta mindig ezt az egyik oktatóvideóban. A mozdulat legyen tökéletes, és ismételd unásig. Persze tudom, hogy nem könnyű a gyakorlásra időt szakítani, de van egy nagyszerű próbatermünk, és néha arra szánjuk az időnket egyesével, hogy nem Quimby próbára megyünk, hanem egyénileg gyakorlunk.

Ami fontos, hogy építsd ki saját a lexikádat, aztán nem baj, ha egy mester mellé mész és közvetlen közelről lesed el a mesterséget a kezéről. Az együtt zenélésből pedig soha sem lehet elég. Az is nagyon hasznos, ha hallgatod ugyanazt az embert különböző zenekarokban játszani. A legnagyobbak rendelkeznek a képességgel, hogy a bármilyen muzsikában megvalósítsák a saját elképzelésüket – ugyanazt, de mégis mást. Ilyenkor meg lehet hallani, hogy itt így játszik, ott úgy játszik, és hogy hol mi fér bele. Ebből nagyon sokat lehet tanulni.

Nem győzöm hangsúlyozni: együtt játszani másokkal, nagyon sokat. Ha a zenekar nem próbál eleget, kell keresni egy hasonló helyzetben lévő másik dobost, akiben van lelkesedés és nem sörözni kell hívni, hanem játszani. Mértékkel a kettő nem zárja ki egymást (nevet). Mivel nekem ilyen emberem nem volt a korai években, nagyon sokat csináltam azt, hogy raktam be zenéket, és az éppen kedvenc paradidle gyakorlatot a kedvenc zenéimre csináltam. Nem volt gumipadom sem, egy horogtartón gyakoroltam, ami egy hungarocell darab volt leszigszalagozva, teljesen jól működött. Aztán leraktam valami kisasztalt, azért hogy álljak, és ne lustuljak el. Beállítottam a tévén valami zenecsatornát, teljesen mindegy volt, milyen zene szólt, a tempó mindig változott és gyakoroltam rá. Közben állítgattam a verőt, és a kezemet. Erre az egész gyakorlópadocskámra rátettem egy Scwartz János javaslatára törölközőt. Aztán mikor később gumilapom lett, rájöttem, hogy teljesen máshogy pattan rajta a dobverő. Rengeteg dolog rosszul rögzült nálam, ezért javaslom az, hogy gyakorolj komolyan, lassan. Ezeket az intelmeket azért mondom, mert én beleestem sok csapdába. Ismerek olyan embert, zenélek is vele, akinek nehezebben megy az együttzenélés, de imádom a tökéletes “paradidléit”. Ő meg azt mondja, nekem milyen jól megy az együttjáték. De a kettő együtt is elsajátítható, erre törekedjen mindenki!

Amennyi munkát te beleteszel, annyit hozzá fog tenni az univerzum. Segíts magadon, és az Isten is megsegít. És nyugi.