Ütős kis beszélgetések 12. - Palotás Gábor

G: Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba az ütőhangszerekkel?

PG: Az első ütőhangszeres élményem 3 éves koromból van, édesanyám, aki foglalkozását tekintve varrónő, hétvégente olykor lakodalmakban szolgált fel, és egy ismerős lakodalmába minket is elvitt a húgommal. Persze, ahogy az szokott lenni, nekem nagyon megtetszett a dobfelszerelés és kiderült, hogy anyu ismeri a dobost. Úgyhogy amikor a zenekar szünetet tartott, odamentem, mutattam, hogy szeretném kipróbálni és szerencsére meg is engedték. Ez volt az első találkozásom a dobbal, kép is készült róla. Négy évvel később, 7 évesen egy magántanárhoz vitt el édesanyám.

G: Ki volt ez a magántanár?

PG: Czakó Tibor, aki többek közt a Benkó Dixieland Bandben is is dobolt.

G: Akkor ha jól gondolom, dobfelszerelésen tanultál tőle.

PG: Igen, dobfelszerelésen tanultam tőle egy évig. Általános iskola 2. osztályába jártam ekkor, és ő javasolta édesanyámnak, hogy foglalkozzak komolyabban a dobolással, mert tehetségesnek tart. Így kerültem a Kiskunfélegyházi Zeneiskolába, ahol Takó Lajosnál tanultam. Így kezdtem el szervezett keretek között zenét tanulni.

Palotás Gábor (fotó: Kolyankovszky Csaba)

G: Menjünk is tovább. Nézzük, kik voltak az évek során a mestereid.

PG: Ahogy említettem, Czakó Tibor volt az első tanárom, utána zeneiskolába hat évig Takó Lajoshoz jártam. Elképesztően sokat tanultam tőle, gyermekként fantasztikus volt megtapasztalni, hogy micsoda energiákat lehet a tanítás, egy próba vagy egy kamaraóra során felhasználni. Az ő aktivitása számomra mindig is lenyűgöző volt. Lajos elsősorban a dobok világába kalauzolt el. A mai napig, ha bármi olyan kérdésem van, ami dobokat-dobfelszerelést érint, ő az első, akit felhívok, egy egész lexikon van a fejében...

Utána Szegedre kerültem szakközépiskolába, később pedig az Amadinda Ütőegyüttes tagjánál, Holló Aurélnál tanultam egy évet.

A felsőfokú tanulmányaimat Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán végeztem, ahol Dr. Szabó István volt a tanárom. Ő az egyik legnagyobb hatású ember, akivel találkoztam a szakmában. Nemcsak azért, mert országszerte köztiszteletnek örvend, hanem azért is, mert nagyon alapos, hihetetlen lényeglátással bír és nagyon pontosan érzi, hogy kell elkezdeni egy hallgató formálását.

Említenék még egy nevet: Randy Hogancamp. Nem sokan ismerik őt itthon, ő egyébként a University of Northern Iowa tanára volt negyvennégy évig, gyakorlatilag ez az egy munkahelye volt egész életében...

G: Manapság nincs is már ilyen…

PG: Igen, (nevet) nincs már ilyen… Amikor először jártam Amerikában, akkor ismerkedtem meg vele. Matthew Andreinivel, egyik állandó kamarapartneremmel ez az egyetem volt már akkor is a bázisunk. Randyre a legjobb szó a bölcs. De nem az a fajta, aki egy magaslatról hosszasan megmondja, hogy majd ki-hogyan-mit csináljon, hanem az, aki pár mondattal egy teljes koncepciót képes megváltoztatni.

A másik dolog, ami vele kapcsolatban lenyűgöz, hogy még mindig óriási az érdeklődése a hangszerrel kapcsolatban. Annyira a szakmájának élt, hogy gyakorlatilag az összes pénzét ütőhangszerekre költötte. Ezt úgy kell elképzelni, hogy pl. a Marimba One cég 5 oktávos marimbájától kezdve (övé a korai modellek egyike, amit legyártott a cég), a teljes timpani szetten át, mindenféle ütőhangszere volt. Amikor nyugdíjba ment a hangszerparkjának túlnyomó többségét az egyetemnek, valamint volt növendékeinek adományozta. Olyan méretű hangszerállománya volt, hogy például amennyire én tudom, Grover és Black Swamp csörgődobokból az összes méretből és típusból volt neki legalább egy.

Csodálatos volt ilyen dolgokat közelről megtapasztalni. Mindeközben Randy egy közvetlen, kommunikatív ember, állandó kíváncsisága az újra a mai napig megmaradt.

G: Nagyon érdekes ember lehet, sajnálom, hogy még nem találkozhattam vele. Nem járt még Európában, ugye?

PG: Ha minden jól megy, 2018 májusban jön Magyarországra. Nyugdíjba vonulását tiszteletben tartva nem kurzust fog tartani, hanem turistaként jön majd, de Kecskeméten, az iskolánk tanszaki hangversenyére reményeink szerint eljön.

Még egy sztori. Amikor Randy nyugdíjba ment, rendezett az egyetem egy nagyszabású, három és fél órás koncertet. Egyrészt különböző évtizedekből kiemeltek egy-egy hallgatót, akiknek volt kedvük beszélni az akkori egyetemi ütős életről és persze a mesterükről, másrészt zenei műsorszámok is voltak az est folyamán.

Egyébként a professzor úr Ghánában is járt, tradicionális dobolást is tanult, majd tanított, ez szintén szerepet kapott a programban, egyszóval nagyon színes volt ez az esemény. Sajnos nem tudtam jelen lenni, de a koncert megtekinthető a youtube-on.

Sokan tényleg azért nem ismerik, mert sosem volt mai értelemben vett karrierista, nem volt törekvő. Ő inkább a gondolati magvakat ülteti el a hallgatóiban, ezt fontosabbnak tartotta az ismertségnél.

G: Valahol azt olvastam, hogy minden művész valamilyen szinten filozófus is. Az fontos, hogy magadban fel tudj építeni háttereket, ideológiákat, amelyek mentén tudsz alkotni, amik miatt hiszel magadban, vagy abban, amit játszol.

PG: Ez biztos, hogy így van. Szerintem egy előadó vagy egy tanár többek között akkor hiteles, ha megvan a fejében az a mag, amiben ő hisz. Kell lenni egy alapnak, amitől az ember sosem tér el. Kell lennie valaminek, amire az ember azt mondja, na ez az, amiben én hiszek.

Példának vegyük most azt a duót, amiben játszom. Mi abban hiszünk, hogy vannak olyan alkotók, akiknek a munkásságát valamilyen formában meg kell mutatni. Itt most elsősorban kortárs zeneszerzőkre gondolok. Mi külön-külön, és együtt is hiszünk ebben. Rengeteg dologban különbözünk, de ebben közösek a nézeteink.

Iowa/Hungary Percussion Project

G: Ennyi már talán elég is egy közös zenéléshez.

PG: Igen, igen. Így is indult ez, tesztelve, tudunk-e közösen létrehozni valamit.

G: Erre mindjárt rá is térünk, mert azt szeretném, ha az új lemezetekről mesélnél most nekünk egy kicsit, aminek apropóján mi most beszélgetünk.

PG: A formációnk neve Iowa/Hungarian Percussion Project. Az egész történet úgy indult, hogy Matt a már előbb említett Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán töltött egy fél évet. Akkoriban a „yes”-en és a „no”-n kívül semmit nem beszéltem angolul...

G: Ez melyik évben volt?

PG: 2006-ban. Matt itt töltött egy félévet és számunkra már az is izgalmas volt, hogy egy amerikai diák idekerült hozzánk.

G: Mattben vajon miért pont az merült fel, hogy neki ide kell jönnie?

PG: Van egy Ronald Johnson nevű karmester, aki nemrég ment nyugdíjba. Ő Pécsett is dolgozott, Mattel kollégák voltak az egyetemen nyugdíjba vonulása előtt. Matt ugyanarra az egyetemre járt, ahol manapság tanít is, és megkérdezte Ronaldot, hogy hova menjen tanulni. Mindenképpen más kultúrába szeretett volna kerülni, lehetőleg Európába. Ronald, mivel rengeteget hallott a debreceni ütősökről, ezt javasolta Mattnek, ő pedig felvette a kapcsolatot az egyetemmel.

Pár évvel később, amikor már mindketten lediplomáztunk, Mattben felmerült az ötlet, hogy visszalátogat Magyarországra. Sok barátja van itt, gondolta meglátogatná őket. Engem is megkeresett, és felmerült az ötlet, hogy esetleg játszhatnánk együtt. Eredetileg ez csak egy szimpla koncertnek indult. Aztán az lett belőle, hogy három amerikai, és három magyar zeneszerzőt felkértünk, hogy írjanak nekünk ütőhangszeres duót erre az estre, ezek között van például Csapó Gyula műve. Erre azért vagyok büszke, mert Gyula tudtommal csak ütőhangszerekre még nem írt korábban. Magyar részről Maros Miklós (Magyarország-Svédország) zeneszerző és Marján Csaba (Magyarország-Észtország) volt tanszaktársunk vett részt a projektben. Amerikai részről pedig Jeffrey Dennis Smith, Sandy Nordahl basszusgitáros-zeneszerző-elektronikus zene fanatikus, és Matthew Coley volt, aki Marján Csabihoz hasonlóan szintén ütős. Amerikai részről is szerettünk volna egy olyan darabot, amit ütős ír. Így kezdődött az egész és 2013. május 30-án volt a debütáló koncertünk Kecskeméten, majd rögtön még két koncertet sikerül leszervezni Miskolcon, illetve Budapesten. Aztán sikerült összehozni három koncertet Amerikában is. Tetszett nekünk, hogy ahhoz képest, hogy egy koncertről volt szó, egy komolyabb dolog volt kibontakozóban, és abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy további zeneszerzőket is megihlettünk, például múlt héten lett kész egy dobfelszerelés-duó, ami számunkra íródott. Az eredeti elképzelés az volt, hogy bármilyen ütőhangszert felhasználhatnak a zeneszerzők, csak annyit kértünk, hogy az új darab egy bizonyos időtartamot ne lépjen túl, később a könnyebb szervezhetőség miatt a hangszerpark méretét redukáltuk.

G: Írhattak volna akár több csőharangszettet is…

PG: Igen. Például a Coley darab kifejezetten izgalmas volt, mert ő úgy képzelte el, hogy a háromszög alakban felállított hangszerpark körül köröznek a duó tagjai. Végül ezt a tervet megváltoztatta ezt a tervet a munkafolyamat során.

Miután a zeneszerzők megkomponálták a műveket, újabbak érkeztek, további koncerteket szerveztünk itthon és Amerikában is. Nagy lépés számunkra, hogy két amerikai ösztöndíjat megpályáztunk, és ebből az egyiket meg is nyertük. Úgy döntöttünk, hogy CD-felvételre használjuk fel. Így született az All Systems Go című lemez. Ezen a lemezen három ütős duóra írt darab szerepel. Jeffrey Dennis Smith marimbaduója, Sandy Nordahl alkotása, amely marimbára, vibrafonra, hangolt kolompokra, illetve elektronikára íródott és Marján Csaba duója. Ezeken kívül két szóló darab is felkerült a lemezre, az egyik szerzője Jillian Whitaker (Los Anegelesben élő filmzeneszerzőnő), illetve Matthew Coley, aki nagyon megtisztelt, hogy írt nekem egy szóló darabot, ami a Pentagonal Arabesque címet viseli. Ez egy 3 szólamú fúga marimbára, elég nagy kihívásokat támaszt az előadóval szemben.

Más zenészekkel is elkezdtünk együttműködni, ennek az eredményét is szerettük volna megmutatni, emiatt még két darab került fel a lemezre, amelyekben női énekesek is szerepelnek. Az egyik Solti Árpád zeneszerző Gloria c. darabja, a másik pedig Brooke Joyce kompozíciója szoprán szólistára, női karra, illetve két ütősre írt kompozíciója, mely In memoriam Eius címet viseli. Ez az egyetlen koncertfelvétel a lemezen. Hála az égnek a lemez óta rengeteg darab van készülőben. Van új anyagunk és azt sem szeretnénk, hogy a már egyszer megtanultak se merüljenek feledésbe egyszeri eljátszás után… Ez egyébként is ellentétben áll a mi alapkoncepciónkkal. Terveink már vannak, de még nem tudjuk mikor lesz ebből valami kézzel fogható. Most két évre gondolkodunk előre, 2018-ban biztos, hogy nem jön ki új album, talán 2019-ben, de az is lehet, hogy csak 2020-ban kerül rá sor.

G: Tehát lesz folytatás…

PG: Szinte biztos, hogy lesz. Mindenféleképpen szeretném megemlíteni Tom Barry hangmérnökünk nevét. Eredetileg oboista, később egy blues zenekarban gitározott, most pedig a korábban említett egyetem egyik hangtechnikai vezetője. Hálás köszönetünk, Tom!

G: Ezek szerint az ottani egyetemen zajlottak a stúdiómunkák.

PG: Igen, ott vettük fel egy jazz-stúdióban, profi körülmények között.

G: Ki volt a produceretek és a kiadótok?

PG: A korábban említett nyertes pályázatunkban válaszolnunk kellett ezekre a kérdésekre is. Megpróbáltunk minél többet kihozni abból az anyagi forrásból. Egy magánkiadású lemez lett, ezer példány készült belőle. De arra gondoltunk, hogy elektronikusan is elérhetővé tesszük (pl. iTunes, Cd Baby). Aki fizikai adathordozót szeretne, az rajtunk keresztül tudja megvásárolni.

A lemez producerei végül mi lettünk. Nyilván CD-eladásból ma nem lehet már meggazdagodni, de a szándékunk nem is ez volt.. Vannak már terveink is, illetve vannak érdeklődők is, főleg az Államokból. Ott viszont lemezekből elképesztő a kínálat. Nehéz valami igazán nagyot alkotni. Én inkább a “lassú víz partot mos”-ban hiszek. Szépen lépésenként haladjunk, tudatosan építkezve.

Azért is mondtam, hogy két évre tervezünk előre, mert nem egyszerű egy ilyen interkontinentális munka. Közben mindketten csináljuk a dolgainkat, de nagyon fontos nekünk ez a duó. A stúdió munkálatainkat kb.egy évvel előre megterveztük, minden mozzanatával.

G: Milyen más projektekben lehet még téged látni-hallani?

PG: Abban a megtiszteltetésben és szerencsében van részem, hogy egy kiváló zongoristával, Baráth Bálinttal együtt dolgozhatok, a projektünk Marimbiano névre hallgat. Vele hasonló célokat tűztünk ki, mint Matt-tel, csak annyi a különbség, hogy elsősorban (de nem csak) magyar zeneszerzők műveit népszerűsítjük. Eddigi hangversenyeink főleg megyeszékhelyeken voltak azért, mert nemcsak alapfokú, hanem középfokú zeneoktatás is van e városokban, így egyfajta ismeretterjesztő jelleget is adunk a koncertjeinknek. A Marimbiano sem újkeletű dolog már, szerencsére írnak nekünk mostanság is darabokat.

Emellett nem állandó formációként, de gyakori kamarapartnere lehetek két házaspárnak is. Dratsay Ákos és Berényi Bea, fuvolaművészek, akik a Kodályban kollégáim is. Nemrég több alkalommal játszhattam velük, például a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, illetve a szegedi Vántus István Kortárszenei Napokon, ahol önálló estünk volt. A másik házaspár Ambrus Anett hegedűművész és Szűcs Máté, a Berlini Filharmonikusok szólóbrácsása, akikkel a baráti kapcsolaton túl zenés áhítatok alkalmával muzsikálhattam együtt. Ezek nem koncertek, hanem olyan események, ahol az érdeklődők lelki és szellemi feltöltődésre kapnak lehetőséget, melynek része a zene is. Igazán lélekemelő élmény számomra velük triózni!

Baráth Bálint és Palotás Gábor (fotó: Baráth Zoltán

G: Általában milyen hangszeren szoktál játszani? Van-e olyan, hogy általában, vagy ez mindig az adott projekt kapcsán változik? Van-e közös pont?

PG: Ha az Iowa/Hungary Percussion Project-re gondolok, ott általában a marimba szólamot szoktam játszani. A Marimbianóban ütőhangszerként csak marimba van, míg a Matt-tel közös projektben azért sok minden más klasszikus ütőhangszer is előfordul. De főleg a dallamhangszerek dominálnak nálam. Most már az Iowa/Hungary Percussion Project-tel szoktunk olyat kérni, hogy a nagyon különleges, nehezen beszerezhető, szállítható hangszereket azért ne írjanak bele a szerzők. Talán neked fájó pont, hogy a kézi ütőhangszerek eddig kimaradtak, bár ennek eddig más oka volt. De úgy tűnik, hogy ez hamarosan megváltozik, hiszen egy szerző már gondolkodik egy hand-percussion duón.

G: Mesélj nekünk egy kicsit a tanításról is!

PG: 2018. januárjában lesz 10 éve, hogy tanítok Kecskeméten. Ez egy nagyszerű lehetőség volt, 22 éves egyetemista voltam, amikor az akkor még zenei igazgatóhelyettes Dratsay Ákos ütőhangszeres tanárt keresett, és mint azóta kiderült, több egyetemmel is konzultált. Nagyon hálás vagyok most is Szabó tanár úrnak, hogy akkor megengedte, hogy elvállaljam. Kemény feladat volt, a tanszaképítéstől kezdve a megfelelő termek elérésén át a szükséges hangszerpark kialakításának megkezdéséig. Az alapoktól kellett kezdeni az építkezést. Inspiráló közeget szerettem volna teremteni (a vezetőséggel konzultálva), hogy eljuthassanak a gyerekek az egyetemi felvételi szintjére. Nálunk ugye kulcskérdés a hangszerpark, mert rögzített helyen tudunk gyakorolni, és mindenki ugyanazokat a hangszereket használja, ez komoly befektetést igényel a fenntartótól, elhatározást a vezetőség részéről. Nagyon szerencsésnek érzem magam, nálunk ez nagyon rendben van, az elérhető keretek között minden támogatást megkapunk, amire szükségünk van. De azért van még hová fejlődnünk.

Most azt látom, hogy a környéken sok zeneiskolás és sok kolléga is érdeklődik a tanszakunk iránt, és eljönnek meghallgatni minket, alakul egy kommunikáció, és opcióként tekintenek ránk. De az is büszkeséggel tölt el, hogy van egy kolléganőm, aki megkeresett azzal, hogy van egy ötödik osztályosa, aki majd hozzám szeretne jönni felvételizni négy év múlva…

A másik, ami fontos számomra, hogy alapfokon is taníthatok. Azt látom, hogy nagyon inspirálóan hat a kisgyerekekre (is), hogy láthatnak egy képet a szakgimnazista ütősökről, arról, hogy ők hogyan játszanak. A

két ütőterem nálunk egymás mellett van, az egyik inkább csak a konzis, a másik a zeneiskolás. Így a hétköznapokban is láthatják-hallhatják, hogy mi zajlik középfokon.

G: Van-e kedvenc darabod?

PG: Ez a kérdés soha, semmilyen formában nem egyszerű. (nevet) Alejandro Viñao's: Khan Variációi mindenképpen az egyik kedvenc marimbára írt darabom, vagy kamaradarabok közül Steve Reich: Music for 18 Musicians című műve nagyon közel áll hozzám.

G: Hogyan fogod folytatni, mik a további terveid?

PG: Ha most egyet kellene kiemelni, akkor azt mondanám, hogy szeretnénk Matt-tel egy nagy fesztiválra jelentkezni 2018-ban. Ennek bonyolult menete van, sok mindent kell teljesítenünk addig, mert nem könnyű odáig eljutni, hogy lehetőséget kapjunk.

G: Elárulhatod, hogy melyik fesztiválról van szó?

PG: A PASIC 2018-ra jelentkezünk, ez a legnagyobb ütős rendezvény a világon. 2019., vagy 2020. pedig a következő lemez dátuma. De ez még sok tényezőtől függ.

Előadói szempontból a nekem dedikált művek rögzítése, illetve a Matt-tel és Bálinttal közös duók a legfontosabbak. A tanításban is szeretnék még sokat fejlődni. Gyakran megyek be más tanszaki hangversenyre mostanában, vagy órát látogatni más hangszeres órákra is. Próbálok minél több tudást magamba szívni.

G: Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választja?

PG: Kezdjük az elejéről. Kezdőknél az egyik legfontosabb a hangszercsalád szeretete. A tanárok meg kell, hogy mutassák a gyerekeknek, micsoda fantasztikus világ ez. Elborzaszt az a hihetetlen leterheltség, amiben a gyerekek (is) élnek, így hiszem, hogy kell nekik szellemi kapaszkodó. Ha pedig az idő múlásával a gyerek eldöntötte, hogy az ütőzést szeretné hivatásként választani, hallgasson minél több élőzenét, és ne csak azt a stílust, amit szeret. Nyitottságra van szükség ebben a szakmában, illetve alázatra. Ha olyan mestert választ, akire felnéz, akkor inni kell a szavait.

A következő tanácsom a kommunikáció. A közösségi oldalak világában egyszemélyes közösségek jöttek létre, ezért is nagyon fontos például a zenei kommunikáció elsajátítása. Tanuljanak meg a gyerekek egymással diskurálni. Erre tökéletes példa a kamarazene. Az együttes résztvevői hangszerjátékukkal egymással is “beszélgetnek”, illetve kifelé is történik kommunikáció. Van egy friss élményem ezzel kapcsolatban a közelmúltból. Egy 12 éves fiú – aki egyébként másfél éve egy állandó kamaracsoport tagja – nemrég bejött hozzám órára egy kottával, és azt mondta, hogy ezt a művet pár napja írta. Teljesen meglepődtem, egy ütőhangszeres kvartett kottája volt. Azt mondtam neki, hogy fejezzük be a megkezdett darabokat, aztán játsszuk össze a többiekkel. Számomra megható pillanat volt, egy teljesen profin elkészített darab kottája, kottaíró programmal. Ott voltak a gyermek gondolatai, hangokban megfogalmazva, papírra vetve. Amennyire ő fontosnak tartotta, hogy megszülessen ez a mű, annyira fontosnak tartom én is, hogy dolgozzunk vele. Az eredményt pedig idővel a közönség is hallhatja.

Az Iowa/Hungary Percussion Prejctről bővebben: https://www.facebook.com/IowaHungaryPercussionProject/